Karácsondi gyökérverés

Akadnak, akik sületlenségnek tartják a fenti elméletet, s bizonyosak benne, hogy inkább Ond vezér és a harácsolás játszott szerepet a falu névadásában. A templomuk védőszentje viszont Szent Miklós, s idén tizedik éve vert tanyát a fehér szakállú öregúr a fenyőfákkal díszített Mikulásházban.
„Nálunk anyám veszi az ajándékot!” – néz rám szigorúan a kamasz, akit naivan arról faggatok, hogy milyen meglepetést remél a karácsonyi angyaltól. Távirányítós autót emleget aztán, a fiúk többsége ugyanis ilyesmit „rendel”, lehetőleg autópályával együtt. Csupán az egyik nebuló szavaz a géppuskára. A lányok parfümtől illatozó babára vágynak – dacolva a sihederek lesújtó pillantásával.
„Valószínűbb, hogy ennivaló kerül a fa alá” – súgja a fülembe a Mikulás. A nagyobbak már felismerni vélik benne Gyóni József tanító urat, aki ilyentájt „melléküzemágban” csomagokat oszt, stílszerűen piros Suzukival járva a falut. Álszakálla alól meséli, hogy abban a családban, ahol a nagylány jobb híján az anyja cipőjében és szövetkabátjában jár, nemigen futja ajándékra. Ám a gyerekek ezt semmi pénzért el nem árulnák. A Mikulásnak tehát nemcsak édességgel, de efféle titkokkal is tele a puttonya…

*

Ami a piros köpönyeget illeti, azt magára ölti olykor a falu polgármestere, Debrei Mátyás is, persze csak a szó legszorosabb értelmében. Idén is beöltözött, hogy elvigye a csomagokat az idősek otthonába. Kedvünkért viszont a húrok közé csap a rockzenész  faluvezető, aki egykor Komár Lászlóval meg Fenyő Miklóssal lépett színpadra s veszélyeztette a női szíveket. Mára némi nosztalgiával idézi az emlékeit, mondjuk azt, mikor egy lagziban kis híján beleállították a bicskát, mert hiányosnak mutatkozott tudása a magyar nóták terén. A polgármester a költészettel is kacérkodik, Rímhányó Romhányi stílusában írt költeményei – például a „Légy – kéz – fogó” – méltán követelnek helyet az irodalom remekei közt. Idézzük csak verse kezdősorait: „Egy ledér légy lány, hogy csináljon légyottot / randevúzni hívta Légy Ottót. / Találkahelynek egy talált kehelynek peremét javasolta, / mert a régi szalonnabőrt már nagyon avasolta.”
Az alkotóerő felbuzdulása nem korfüggő, ezt tapasztaljuk meg László Feri bácsinál is, aki húszéves múlt – méghozzá négyszer. Az öregúr, aki közel jár a kilencvenhez, legszívesebben feltalálónak vallja magát, igaz, 53 évet tanítóskodott is. Szerkesztett például egy szalmasodró gépezetet a lányának, hogy könnyebben készíthesse a szalmabábokat. Az öreg igazi álma egy kézzel vagy lábbal hajtható helikopterféleség, amit sporteszköznek használhatnának a merészek. A nyugdíjas tanár nem él az ábrándok birodalmában, kopogtatásunkra a számítógép mellől kelt fel. Szívesen lóg a világhálón, s megesik, hogy hatvanesztendős „fruskák” leveleikkel bombázzák, méghozzá – az örökifjú özvegyember szavaival – „házastársi kapcsolat reményében”. Ő azonban megelégszik kutyája, Bambi társaságával.
Feri bácsi több esetben a véletlennek köszönhette életét. Amikor az aknamezőn járt, a robbanás a mögötte lépdelőnek vitte le a kezét-lábát. Csoda-e, hogy továbbra is bízik szerencséjében, s ezt az aforizmát veti papírra: „Senki nem él örökké. Csak én. Soha nem tudom meg, hogy tévedtem.”

Miközben imígyen próbáljuk megrajzolni Karácsond kedélyes képét, a valóság szénfekete tussal árnyalja a rajzot. Hírét vesszük, hogy aznap épp temetnek a faluban. Egy apát méghozzá, akit a saját fia vert agyon az utcán, vérfagyasztó alapossággal. A helybeliek találgatják, hogy vetemedhetett erre Sanyika, a tizenhat éves kamasz, aki gyerekfejjel sem restellt betörni. Ijesztő tekintetétől már e rémtett előtt megrettent az étterem pincérlánya. A temetőben döbbenten toporgunk, a pap a társadalom betegségéről beszél.
Magasság nincs mélység nélkül. Ha hiszünk az angyalokban, bele kell törődnünk, hogy az ördögök is körülöttünk ólálkodnak, néha meg is mutatják magukat.
Búfelejtő gyanánt betérünk – na, nem a kocsmába, hanem Karácsondi Imre barátunkhoz. Az egyszerűség kedvéért írónak nevezi magát, de szögezzük le gyorsan: két vadonatúj művészeti ág születése fűződik a nevéhez.
„Tedd el, Imrém, majd feltüzeled valamikor!” – ezekkel a szavakkal nyomott a kezébe egy cimborája néhány öreg képkeretet, s akkor jött az isteni szikra. „Mi lenne, ha keretbe foglalnám azokat a csodaszép gyökereket, amiket évekig gyűjtögettem a karácsondi szőlőkben vagy épp az óceán partján?” – ütött a homlokára Imre, s e percben jött létre a „népi gyökérverés” nevű műfaj.
A másik ötlete akkor pattant ki a fejéből, amikor Karácsondi – született Németh – Imre felolvasókörúton járt Amerikában, s ennek emlékére megírta a „Niagara blúzt”, mely így szól: „Mesés esés / Itt járt egy rossz vesés magyar verses”. Szóval az Újvilágban egy lakásban három napig magára maradt egy macskával és egy fénymásoló géppel. A kandúr véletlenül beindította a masinát, s elsuhanó nyomát egyúttal megörökítette az utókornak. Imrénk pedig, fittyet hányva arra, hogy idehaza komplett őrültnek nézték amiatt, hogy nem maradt odakinn, lerakta a „primitív másolóművészet” alapjait.
Mikor idáig ér a históriában, épp csörög kis parasztházában a telefon. Imre fölveszi, ám mivel sűrűn kattog fotós kollégám masinája, csak beleszól:
– Később visszahívlak! Épp most próbálok felülni a világhír szárnyára!

Kállai Márton felvételei