Ugye, nem disszidáltok, édes gyermekeim?

Csöngetnek. Kinézek az ablakon, a postás az. „Ajánlott küldemény, tessék kijönni” – mondja. Kimegyek, aláírok, átveszem, jattot adok, kibontom, meghatódom. „Habikék megbízható, jó elvtársak, az már biztos”, gondolom magamban, és büszkeség tölt el. Megkaptuk a kék útlevelet. A kéket, amivel nyugatra lehet utazni. Piros útlevelünk már van, de hát az van mindenkinek. De ez a kék, ami nem jár bárkinek, csak a jobbaknak.
Kezdődhet az utazás megtervezése. Az első és legfontosabb az autó felkészítése az útra. A felkészítés tárgya egy huszonkét éves Renault R4-es. Korához képest jó állapotú, de igényli a törődést, ami egész pontosan azt jelenti, hogy állandóan szerelni kell. A házunk udvarán kezdem meg a javítást. Porlasztótisztítás, gyújtásállítás, folyadékfeltöltés, fékellenőrzés, meg a jó Isten tudja már, mi minden. Húsz éve nem szereltem autót. A legfontosabb a külső. Az ember mégsem mehet Nyugatra lepusztult, szakadt autóval. Néhány óra alatt fölpolírozzuk az egész karosszériát. Néha besegít feleségem nagyanyja is, miközben folyamatosan aggódik.
– Ugye, nem disszidáltok, édes gyermekeim?
Mi megesküszünk, hogy nem, csak polírozzon rendesen.
A ragyogó autóval az utazás előtti utolsó hétvégén kirándulni megyünk a Velencei-tóhoz. A tó előtti utolsó dombról lefelé a kocsisor hirtelen fékez. Én nem fékezek hirtelen, és teljes sebességgel beleszáguldok az előttem álló maszek zöldséges Trabant kombijába. Hatalmas csattanás, a maszek csomagtartójáról az összes paradicsom az ablakunkra kenődik, nem látunk semmit. Leírhatatlan döbbenet lesz úrrá rajtam. Sejtem, hogy a kocsi totálkáros, de az első gondolatom mégis az: hogy megyünk Nyugatra?
Hétfő reggel az AFIT Bicskei utcai Renault-szervizében kezdem a napot. A munkafelvevő négy hét múlva egyhetes javítási idővel tudja vállalni a munkát.
– Két hét múlva lejár a kék útlevelünk, jövő héten utaznánk Bécsbe – mondom neki. – Nem leszek hálátlan – teszem még hozzá.
Nem használ semmi. Végül megfenyegetem, hogy tönkreteszem pártvonalon, de ő csak azt hajtogatja, hogy nincs alkatrész. „Dögölj meg az AFIT-oddal együtt, azért is megyünk Nyugatra, majd írok neked egy lapot Bécsből, te szemét!” – gondolom magamban, és elindulok a külvárosi autóbontók felé. A harmadik bontóban van is néhány R4-es. Három kocsiból összeszedik az alkatrészeket. A kasszánál kiderül, a használt darabok többe kerülnek, mint az újak, de megveszem. „Te is dögölj meg, rohadt maszek, nem tudsz olyan szemét rabló lenni, hogy ne menjünk Nyugatra” – gyalázkodom magamban. Hazamegyek, telefonálok a haveroknak:
– Segítsetek, gatyába kéne rázni a Renault-t.
Átérzik a tragédiánkat, mégiscsak a nyugati utunkról van szó, mindketten szabadságot kérnek kedd-szerdára. Két nap alatt megjavítjuk az autót, egész jól sikerül. Egyetlen baj van: hogy négyszínű. Az eredeti karosszéria piros, az egyik bontott sárvédő kék, a másik fehér, a gépháztető zöld.
Kicsit ciki lepusztult, szakadt autóval Nyugatra menni, de ez van, ezzel megyünk és kész.
Fontos dolog még a valuta beszerzése. Egy embernek háromévenként ötven dollár jár. Ez nem sok pénz. Nem könnyű, de lehet valutát szerezni diplomatáktól, szállodásoktól, arab pénzváltóktól a hivatalos árfolyam másfélszereséért. Ahány helyről van a pénz, annyiféle a pénznem, úgyhogy a mi ellátmányunkban van schilling, dollár, márka meg egy kevés gulden. A forint akkor még nem pénz Nyugaton, hitelkártyát meg csak képen láttunk. Ha megvan a pénz, azt már csak jól el kell rejteni, mert a fináncok nagyon keresik a határon. Több helyre, hogy nehezítsük a dolgukat.
Az utolsó nagy feladat teletömni a csomagtartót kajával. Szalámi, kolbász, konzervhegyek, amit amúgy nagyon utálunk, de Nyugaton az is jól fog esni, oda nem zabálni megy az ember.
Indulhatunk. Hamar a határra érünk, illetve a közelébe, mert több kilométeres a kocsisor, sok óra a várakozás, ami alatt folyamatosan félünk, jól rejtettük-e el a valutát. Végre ránk kerül a sor, a magyar határőrök és fináncok mindent megtesznek azért, hogy kellemetlenül kezdődjön a nyaralásunk. Zaklatnak, hogy hova megyünk, kinél fogunk lakni, meddig maradunk, van-e rokonunk Nyugaton? Széttúrják a csomagjainkat, mindenhova benéznek az autónkba, vámcédulákat töltetnek ki velünk. Mi rettegünk, minden kérdésre becsületesen válaszolunk, csak a valutát tagadjuk le, de azt nagyon. Hisznek nekünk, megkönnyebbülünk, megállapítjuk, hogy itt is jó elvtársak vagyunk, irány a szabad világ. Az osztrákok nem foglalkoznak velünk, ellenőrzik a papírokat és jó utat kívánnak.
– Látod, ez a demokrácia, itt a bizalom az alapja mindennek – mondom az asszonynak. Elindulunk Bécs felé.
Az osztrák fővárosban gyanútlanul lehajtunk egy mélygarázsba (ilyet is csak filmen láttunk még), de amikor kiderül, hogy néhány órai parkolási díjból mi több napig elélünk, kikéredzkedünk. Aki egy ilyen garázsban keresztülment a sorompón, annak az első fél órát ki kell fizetni – de látják rajtunk, hogy ez rosszulesne nekünk, ingyen kiengednek. Megalázó távozás, de olcsó. A külváros felé vesszük az irányt, meg sem állunk az első ingyenes parkolóig.
Innen gyalog indulunk a belvárosba, a busz, a villamos az otthoni néhány forintos tarifához képest megfizethetetlen. Félórás sétánk alatt a külvárosban sok elegáns boltot, pazar üzletet látunk, de egyikbe sem megyünk be, megfogadtuk, hogy a programot városnézéssel kezdjük, nem vagyunk mi olyan gagyizó magyarok. Közben persze majd’ megesz a franc, hogy beszabaduljunk egy áruházba és legalább megnézzük, hogy mi van eladó. Ellenállunk, megnézzük a műemlékeket, a várat, néhány múzeumot,  s már ránk is esteledik. Elsétálunk a Kertner Strasséra kirakatot nézni. A bámulást bírja a pénztárcánk. A sétálóutcában nagy élet van, mutatványosok, koldusok, zenészek, brékelők. Egy negyvenes férfi rádió-távirányítású autóval játszik.
– Micsoda ember, felnőtt létére itt hülyéskedik egy gyerekjátékkal. Ennél azért a szocialista embertípus már előrébb tart – mondom az asszonynak, miközben mindennél jobban szeretném kipróbálni a távirányításút. Megvásárlása szóba sem jöhet, akkor ez még Nyugaton is költséges újdonságnak számít. (Nemrég, az ötvenedik születésnapomra kaptam egyet, igaz, hogy kínai, de remek szórakozás, azt állíthatom.)
Az éjszakába nyúló városnézés után az ingyenes parkolóból a külvárosi kempingbe hajtunk. A bejáratnál zárt sorompó fogad, a recepciós az ablakon át egy táblára mutat. „Tájékoztatjuk kedves vendégeinket, hogy gépkocsival a kemping területére 22 óra után nem lehet behajtani. A későn érkezők a szomszédos parkolót kedvezményes díjazásért vehetik igénybe.” Lebénulunk. Az első gondolatom, hogy azonnal hazaindulunk, ilyen országban nem maradunk tovább egy percet sem.
– A jó édes anyjukat a rohadt labancoknak. Ez a szabadság? Ők mondják meg, mikor mehetünk be a tetves kempingjükbe? Tanulhatnának tőlünk demokráciát. A balatonfüredi kempingbe hajnali kettőkor is bárki bepöföghet a Trabantjával, és kedvére telefüstölheti az NDK-turista sátrát kétütemű kipufogógázzal – mérgelődünk, s közben a parkolóba hajtunk.
Sátrat, hálózsákot, táskát, bőröndöt magunkra málházzuk. Indulás gyalog a szálláshelyre. Bejelentkezünk, majd elindulunk sátorhelyet keresni. Az alkalmas területen lecuccolunk, kibontjuk a sátrat, megkezdem a cölöpverést. A harmadik cölöpöt kopácsolom, mikor a szomszédos sátornak lehúzzák a cipzárját, egy hang ingerülten valami érthetetlen mondatot morog és felém hajít valamit.
– Az imperialisták támadást intéztek a Varsói Szerződés ellen – mondom idegesen feleségemnek. – Láttad, meg akart ölni!
– Osztrák vendégszeretet – mondja ő.
Felveszem a kidobott gyilkolóeszközt – és elszégyellem magam. Egy gumikalapács, amivel hangtalan a cölöpverés.
Reggel a pazarul felszerelt, ragyogóan tiszta fürdő zuhanyzójában döbbenetes meglepetés fogad: fizetni kell a meleg vízért. A falon van egy automata, amibe schillingeket kell dobni, hogy folyjon a meleg víz.
– Rohadt kapitalisták, ezek még a levegőért is pénzt kérnek.
Visszamegyek a sátorhoz, pénzt veszek magamhoz, felváltom, vissza a fürdőbe. Bedobom az automatába a pénzt, röviden küzdök az addig soha nem látott egykaros vízcsappal, megindul a frissítő fürdővíz, ami talán egy percig folyik, majd eláll. Kiderül: ennyi pénzért ennyi víz jár.
– Elegem van, szemét ország, hazamegyek – dühöngök, és majd’ felrobbanok az idegességtől. Szappanosan csavarodás a törölközőbe, vissza a sátorhoz újabb aprópénzért.
Izgatottan indulunk be a városba, mert ma már vásárlást is tervezünk. Persze csak néhány apróságra van pénzünk – a választék bőséges, hamar elintézzük. Az első beruházás két kiló banán. Banán nyáron. Olcsóbb, mint az alma, még nekünk is megfizethető. Rendes magyar módjára leülünk egy padra, és életünkben először jóllakunk banánnal.
Az egyik üzlet pénztáránál magyar nyelvű felirat virít: „Távozáskor a táskákat felszólítás nélkül kérjük megmutatni!” „A jó anyátok fogja megmutatni” – morgolódom, bár biztos sok a magyar tolvaj, de mi nem vagyunk olyanok. Elképzelem magam, ahogy ellenállok az erőszakos táskaellenőrzésnek, rendőrt hívnak, letartóztatás, bilincs, diplomáciai bonyodalom. „Majd én megmutatom nekik, ezek még nem hallottak a szocialista öntudatról.” A pénztárhoz érünk, kifizetjük a leértékelt holmit, senki nem ellenőrzi a táskáinkat, szabadon távozhatunk. Csalódott vagyok, hogy leszek így nemzeti hős?
A kocsihoz akarunk venni néhány alkatrészt, így kimegyünk a városszéli autóbontókhoz. A roncstelepen olvasni kezdem a listát, mire lenne szükségünk, és kérdezem, hogy mibe lesz ez nekünk, de a tulaj végig se hallgat. Azt mondja, menjek a telepre, szereljem ki bármelyik autóból, ami kell, árat is csak akkor tud mondani. Ha nincs szerszámom, ott találok mindent, és egy polc felé bök. Nekem persze van szerszámom, mert az ember egy huszonkét éves autóval nem indul el Nyugatra szerszám és tartalék alkatrészek nélkül. Hátramegyünk a Renault-k közé. Tizenöt-húsz darab R4-es van a placcon, gondolkodás nélkül bármelyikre elcserélném a mi négyszínűnket. A bőség zavara. Kiválasztok egyet és nekiesek. Karburátor, dinamó, megszakító, lámpák, bowdenek és még néhány dolog, ami a leggyakrabban el szokott romlani. Minden eredeti és kifogástalan állapotú. Én még szerelnék, de feleségem türelmetlen. Hagyjam a francba az egészet, nyaralni jöttünk, nem szemetet importálni, különben sem tudjuk, mennyibe fog kerülni. Bevisszük a cuccot az irodába, a tulaj ránéz, aztán ránk, végül kipillant a négyszínűre, és azt mondja:
– Ez a cég ajándéka.
Erőtlen kísérletet teszünk, hogy „ezt nem fogadhatjuk el”, de ő is, mi is tudjuk, hogy nem gondoltuk komolyan, boldogan távozunk. A kocsiban morgolódni kezdek az asszonnyal.
– Ha nem sürgetsz, sokkal több mindent hozhattunk volna.
Még mielőtt válaszolna, elszégyellem magam, hogy lesüllyedtem az átlag magyar színvonalára.
Nyaralásunk harmadik napján esni kezd az eső, bármerre megyünk, zuhog egy héten át. A második esős nap után a sátorban, a kocsiban mindenünk ronggyá ázik, nincs egy száraz ruhánk. Az állandó csapadék tönkreteszi a nyugati utunkat, persze én próbálom az egészet a kapitalistákra fogni.
– Ezeknél csak az eső van ingyen. Még nyáron sem tudnak nyarat csinálni.
Kínomban ehhez hasonló baromságokat találok ki tucatszám.
Aztán hirtelen döntést hozunk: itt hagyjuk a szabad világot – elindulunk haza, Budapestre megszáradni.