Kérdőjelek a kopjafákon

Ha ezt Töreki százados látná! Elöljáróban annyit, hogy a Néphadseregben én voltam Nemecsek Ernő, a mindörökké közlegény. Amikor kiszöktem a laktanyából és bánatomat néhány sörbe, pár felesbe fojtottam a jánoshalmai Tüzér korcsmában, Töreki százados úgy bevágott a fogdába, mint a pinty. És most Szekeres Imre honvédelmi miniszter kíséretében utazom katonai repülőgéppel a koszovói Pristinába! A 17 katonai missziónk közül ezt választotta a magas vezetés karácsonyi célpontként, márpedig ha Koszovó, akkor bomba, rakéta, háború, nyomorúság. Legalább is ez él a tudatunkban… A tizenegyezer négyzetkilométernyi, Macedónia, Albánia, Montenegró és Szerbia közé ékelődött tragikus sorsú zárvány egy nyílt seb a földgolyón. Oda utazni merő katasztrófaturizmus, mondják. Indulás előtt az egyik kedves kolléga így bocsátott szárnyra: – Le ne mondd az utat, mert az életben nem lesz esélyed arra, hogy ágyútalpról temessenek!
Azért bátorító volt, hogy a vezérkari tisztek mellett ott gyülekezett Ferihegy 2 kormányvárójában Kovács Lázár szakács faltól falig mosolyával, Kapocs Zsóka, hivatásos civilek, no és kikezdhetetlen garanciaként a biztonságra az Egyesült Államok képviseletében April H. Foley budapesti nagykövet asszony.
Kétórányi repülés után érkeztünk a katonai táborba, melyet négy méter magas betonkerítés zár el a külvilágtól. Küllemét tekintve a bázis nélkülöz mindenféle építészeti leleményt, egy óvodás egy doboz legóból és pár műanyag katonából ugyanilyet építene. A rendezőelv a praktikum, semmi szociobarokk cicoma, felesleges díszelgés az elöljárók előtt, mint amivel mi töltöttük el a drága mundéros fiatalságunkat. Az étkezde egy hatalmas sátor, a meleglevegő-befúvók gőzerővel dolgoznak. Kovács Lázár menten nekilátott a karácsonyi főzőiskolának: a lecke töltött pulyka volt, aminek az elkészítésében a nagykövet asszony és Szekeres Imre is szerepet kapott. Mi ezalatt bolyongtunk a lakókonténerek között, és rájöhettünk, hogy azért ez a katonaság nem az a katonaság… Igazi profik a mostani legények – igaz, nem kell gödröket ásniuk csak azért, hogy legyen mit betemetni, de nincs is sunyiság, lébecolás, lógás, sumákolás. Míg mi anno a centimétert vagdostuk, hogy mennyi idő van még leszerelésig, a kintiek arról panaszkodnak, hogy nem mindenkivel hosszabbítanak szerződést. Szakmunkás végzettséggel szakaszvezetőig araszolhat valaki a ranglétrán, érettségivel lehet zászlós, diplomával és középfokú nyelvvizsgával pedig tiszt, akinek már esélye kínálkozik arra, hogy hivatásos legyen.
– Mitől ez az öntudatos fegyelem? – kérdeztem az egyik katonát.
– Hát, megfizetik – válaszolta a kétszer kettő természetességével.
Délután kilátogattunk Pristinába. A belváros centrumában nem láttuk nyomát az 1999-es bombázásnak, áll az ötcsillagos Grand Hotel, megvannak a középületek is, és a dombtetőre kapaszkodó házak között sincsenek kirívó foghíjak. Azért a fővárosban tompán villództak az adventi fények, és ha van hangulata egy városnak, akkor Pristináé riadt és komor. A tábor konyháján közben elkészült az ünnepi vacsora is: halászlé, szarvasragu, bejgli. A legerősebb ital a „kóla lájt” volt, bár a hangulaton ez nem látszott. A veszprémi „légierő-band” Kapocs Zsókával fergeteges sikert aratott! Egyébként, ami az étkezést illeti, az ellátás „Lázár-mentes” napokon is megfelel egy háromcsillagos szálló menüjének.
Alvás egy tágasabb koporsónyi konténerben, hetedmagammal, négyemeletes ágyon. Jó, hogy reggel lett és indultunk a nyugatra lévő Pecbe. Ide települ majd szeptemberben egy magyar manőverező zászlóalj, ahol szerb egyházi objektumokat fog őrizni – ezzel mi, magyarok elbúcsúzunk Pristinától. Mindenesetre ott, Pecben kétezer méter magas hegyóriások állják majd körül őket.
A közel háromórás autózás aztán megmutatta a koszovói tragédia minden szörnyűségét. A sziklás, kecskejárta, kietlen tájban házak állnak, félig készen, nagyméretű téglából felrakva, ajtó, ablak nélkül. Aki építkezni akart, annak ingyen adott telket és téglát a hatóság, ebből aztán ennyire futotta. Megroppant gerincű, romos épületek árulkodnak a bombázásokról. Az úton egyetlen olyan otthont nem láttam, melyből áradna a fészek melege, melyről feltételezném, hogy ott generációk nőttek fel s talán újabbak is felnőnek majd. Az egyik albánok lakta falu temetőjében tulipánsziromra emlékeztető műmárvány síremlék, rajta egy családi fotó: apa, anya, két gyerek, meghaltak 1999-ben. Sorban mellettük férfiak, némelyikük halálozási dátuma helyén egy kérdőjel. És mindenütt a felirat: „Nem feledünk!”
Istenem, ezért a kietlen, sivár földdarabért szállnak szembe a világgal a szerbek! De hát azt mondják, a határok a lelkekben húzódnak…

Nemzetközi adok-kapok
Hogy Koszovó előbb-utóbb független lesz, azt a nemzetközi közösség nagyjából tényként kezeli. Nem mindegy azonban, hogyan. Oroszország megvétózza az ENSZ Biztonsági Tanácsban, ha az elfogadná Koszovó egyoldalúan kikiáltott függetlenségét. Oroszország ezzel az energiahordozók adagolása révén megnőtt nemzetközi jelentőségére támaszkodva betart az Egyesült Államoknak, egyúttal barátot és európai hídfőállást szerez a különben teljesen elszigetelt Szerbia „személyében”. Az Európai Uniónak az lenne fontos, hogy végre sikerüljön a forrongó Balkánt lenyugtatni, ugyanakkor tudja, hogy Koszovó egyszerűen nem illeszthető vissza Szerbiába – minél előbb túlesnek az elszakadáson, annál hamarabb lenyugodhatnak a kedélyek.
Az Egyesült Államok Koszovó elszakadásával részben befejezi, amit ’99-ben elkezdett – akkor az emberi jogok védelmében indított nemzetközi jogilag csak nehezen védhető katonai akciót. Koszovó függetlensége stabilitást hozhat Koszovóban és Szerbiában, ugyanakkor hosszú távon olyan folyamatokat indíthat el az USA konkurensének is számító Európában, amelyek tovább akadályozzák az egységesülést. A teljes Balkán tekintetében beláthatatlanok a következmények, hiszen a daytoni megállapodás által (ismét) létrehozott Boszniában is van szinte teljesen elkülönült szerb államrész, amely szíve szerint csatlakozna Szerbiához – Koszovó Albániához húzna, de ugye albánok Macedóniában is élnek… Egyszóval a jelenleg kínkeservvel fenntartott stabilitás felborulna. És nem beszéltünk még azokról az egy tömbben élő európai kisebbségekről – baszkok, vallonok és flamandok stb. –, amelyek egy ilyen precedens nyomán hol autonómiát, hol függetlenséget követelhetnének.
Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy egyoldalú függetlenség lesz, az új államot elismeri az USA és az EU legtöbb állama – ugyanakkor az a cél, hogy ez lehetőleg a szerb választás után következzen be. A választás előtt kinyilvánított függetlenség ugyanis szinte bizonyosan a szerb nacionalisták hatalomra kerüléséhez és a demokratikus, nyugatbarát erők vereségéhez vezetne.

Miért éppen Koszovó?
A szerb államiság szülőhelye a kilencvenes évek vége óta vált lőporos hordóvá, de az ezt megalapozó folyamatok jóval korábban kezdődtek. A muzulmán albánok és az ortodox keresztény szerbek közötti etnikai egyensúly egyre inkább az előbbiek felé tolódott el. A szerb nemzeti öntudatban fontos helyet elfoglaló Koszovót azonban a Milosevics-rezsim – akár népirtás árán is – meg akarta tartani, erre érkezett válaszul a NATO légi háborúja. Az észak-atlanti szövetség nyomásgyakorlásának mellékhatásaként az akkori Jugoszláviát – a mai Szerbiát – visszabombázták a középkorba. A koszovói helyzetet az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata rendezte 1999-ben. Ennek az volt a lényege, hogy Koszovó Szerbia része marad, de ENSZ-protektorátus alatt, vagyis az ENSZ kormányoz és biztosítja a békét. Erre már csak azért is szükség volt, mert, felülkerekedvén, az albánok kezdték elüldözni a szerbeket. A kétezres évek közepére nyilvánvaló lett, hogy albánok és szerbek nem fognak békében együtt élni Koszovóban. A protektorátus északi részén létrejött egy százezres, egy tömbből álló szerb lakosság, amelyen kívül szinte kizárólag albánok élnek. Az ENSZ a helyzet végleges rendezésére egy speciális küldöttet jelölt, Martti Ahtisaarit. Az általa jegyzett rendezési terv 2006. novemberében készült el. A finn diplomata függetlenséget javasolt Koszovónak az Európai Unió gyámkodása és ellenőrzése mellett, ugyanakkor az unióban mintaszerűnek tartott megoldásoknál is több jogot, szélesebb autonómiát biztosítana a szerb közösségnek.
Az Ahtisaari-tervet ugyanakkor Szerbia nem tudja elfogadni, Koszovó pedig nem érheti be a függetlenségnél kevesebbel. Nehezíti a helyzet megoldását, hogy a terület most már nemzetközi játszmák terepe is lett. A tárgyalásos megoldások helyett a függetlenség egyoldalú kikiáltása valószínűbb, a tartomány sorsa azonban hosszú távon az egész térség, sőt Európa jövőjét is befolyásolja.

Aludjunk néhányat
Szekeres Imre honvédelmi miniszter Pristinában Joachim Ruckerrel, a német ENSZ-megbízottal és Xavier de Marnhac francia KFOR-parancsnokkal tárgyalt a napi politikai helyzetről és a magyar katonák további szerepvállalásáról. A találkozók után arra kértem a magyar minisztert, hogy foglalja össze a meglehetősen szerteágazó koszovói helyzet aktualitásait.
– A NATO közel 16 ezer, különböző nemzetiségű katonával van jelen Koszovóban. Erre a robosztus jelenlétre szükség van, és a parancsnok úr szerint ennek is köszönhető, hogy a december 10-én befejeződött – egyébként sikertelen – közvetítő tárgyalások óta erőszakos cselekményekre nem került sor. Az albán lakosság szemmel láthatóan megnyugvással vesz tudomást a katonák béketeremtő missziójáról.
– Milyen variációk jöhetnek szóba a rendezést illetően?
– Négy alternatívát is számba vettünk. Legvalószínűtlenebbnek azt tartjuk, hogy az egyoldalú függetlenség kikiáltására sor kerüljön. Másik lehetőség, hogy minden változatlan marad: a jelenlegi státusz lesz érvényben még jó ideig. A legvalószínűbb azonban egy koordinált, a NATO és az Európai Unió által is elfogadott rendezés lenne, amelyik a legkedvezőbb variáció is egyben és a legkevesebb kockázattal járna. Létrejöhetne a szerbek és az albánok között egy megállapodás, ám a közvetítők kudarca azt bizonyította, hogy erre kevés esély van.
– Egyes politikusok azt prognosztizálják, hogy akár évtizedekig tartó ENSZ-protektorátus is elképzelhető a térségben.
– Ebben én nem hiszek. Január 20-án Szerbiában választások lesznek, a kampány érthető módon arra ösztönzi a politikusokat, hogy egymást túllicitálják. Ha megnyugszik a közhangulat, biztos, hogy könynyebb lesz szót érteni valamennyi érdekelt féllel. Az én véleményem a látogatás után az, hogy aludjunk néhányat január végéig, február közepéig, amikor remélhetően megnyugtató válasz születik a most még nyitott kérdésekre.

Magyar érdekek
Magyarország speciális helyzetben van Koszovóval kapcsolatban: jószomszédi viszonyt kell fenntartanunk Szerbiával, ugyanakkor kötelezettségeink vannak az EU és az észak-atlanti szövetség felé is. A külpolitika ezért általában arra irányult, hogy közvetítsünk Szerbia és a Nyugat között. Különösen azért van erre szükség, mert Magyarország érdeke egy Nyugathoz csatlakozó, integrálódó, gazdagodó, demokratikus déli szomszéd, s nemcsak azért, mert egy ilyennel gyümölcsöző gazdasági kapcsolatokat lehet kiépíteni, illetve nem kell tőle félni, hanem mert jelentős magyar kisebbség lakja. Egy szegény, radikálisan nacionalista országban a kisebbségnek rossz. Magyarországon ezért a külpolitika rendszerint arra törekedett, hogy a szerbeket a relatív jólét mézesmadzagjával csalogassa az integráció irányába. A jelenlegi magyar álláspont szerint Koszovó független lesz, a függetlenséget Koszovó egyoldalúan fogja kikiáltani, mert a kétoldalú megegyezésre nincsen remény, és ezt Magyarország el fogja ismerni, ugyanakkor mindent megtesz azért, hogy erre lehetőleg a szerb választások után kerüljön sor.
Más tészta, hogy Magyarországnak azon is el kell gondolkodnia, hogy az Ahtisaari-tervben ajánlott rendkívül széles körű szerb autonómia mit jelenthet a határon túli magyarok tekintetében. Azt sem szabad feledni, hogy ha újabb szerb menekültek érkeznek Koszovóból, akkor a Vajdaság etnikai aránya tovább változhat a magyarok rovására – ez a NATO-bombázás után is nemzetiségi villongásokhoz vezetett a magyarok és a menekült szerbek között.

Csokibéka
Kedvencem volt a nemzetközi jog az egyetemen. Ez az a jogág, ami a legtisztább észmunka, bárhonnan bármilyen jogelvet elő lehet ráncigálni, lehet precedensekkel hadakozni, érvelni oda-vissza, gyönyörű logikai felépítmények keletkeznek és omlanak össze, de a vitát végül mégis egy mindenek felett álló elv dönti el. Az erősebb kutya szexel. Két egyforma kutya esetén tessék megegyezni, ki legyen fölül.
Mi már voltunk alul Trianon idején, Szlovákiával való nemzetközi jogvitánkban Bős-Nagymaros kapcsán pedig azt mondták nekünk, egyezzünk meg, le vagyunk tojva mind a ketten. Persze mi nem egyeztünk, de ez sem érdekel senkit.
Szerbiával most éppen a nemzetközi jog apró kihagyását próbálja a nemzetközi közösség – velük Magyarország – lenyeletni, vagyis hogy ez ugyan hatvan évig úgy volt, hogy nemzeti önrendelkezés, de most ez egy esetben kivételt teszünk, éppen veletek: benneteket nem kérdezünk meg, hogy mi legyen a területi integritásotokkal. Persze a többi csóré, tömbben élő kisebbségnek, amely semmiben nem különbözik az albántól, továbbra is kuss. Ugyanis Koszovó kivétel. Mert ott népet irtottak a szerbek, azért.
Nem kezdünk bele, hogy hány helyen sántít ez az érvelés. Koszovó független lesz, mert Szerbián kívül mindenkinek ez a legjobb, a nemzetközi közösség ezt akarja, és keresztül tudja vinni nagyobb kavarodás nélkül. Nem mintha a nemzetközi közösség nem szeretné ugyanígy megmondani Törökországnak is, hogyan kell a kisebbségekkel szót érteni, csak Törökország túl nagy ahhoz, hogy le lehessen pofozni, mint a randalírozó kölyköt a homokozóban, ráadásul csúnya nagy testvérei vannak, atombombával. Neki tehát szabad.
Szerb szomszédainknak a jogi irracionalitás irdatlan békáját, amit az EU és az Egyesült Államok vécépumpával próbál legyömködni a torkukon, le kell nyelniük, hogy az országuk újra fejlődésnek indulhasson. De azt jóérzésű ember nem kívánhatja tőlük, hogy örüljenek neki. A békát persze be lehetne vonni csokival – gazdasági segélyprogrammal, amely kifogná a szerb radikálisok vitorlájából a szelet –, de ennek a körvonalai hosszú idő óta nem látszanak.
Csak a béka biztos.

Újvári Sándor és MTI felvételei