Egyforintos alkony

Nem valószínű, hogy az állampolgár különösebb nosztalgiával válna meg a kisujjkörömnyi egy-, illetve a valamivel nagyobb kétforintostól – a forint dicső múltja a kilencvenkettőben leváltott érméhez kapcsolódott, de messzire kellene visszamennünk a rendszerváltás előtti évekbe, ha komoly vásárlóértékkel megáldott forintost szeretnénk látni. A sárga egyforintoson már bevezetésekor sem lehetett venni semmit. Inflációs számítások szerint jelenleg annyit ér, mint bevonásakor az utolsó váltópénz, az ötvenfilléres.
Az egy- és kétforintos érméktől való búcsú ugyanakkor alkalmat teremt arra is, hogy a nemzeti valuta sorsáról gondolkodjunk. A pénzpiaci hullámzások, a mélyponton lévő gazdasági növekedés, az energiahordozók és az élelmiszerek árának növekedése mind a forint elértéktelenedéséhez vezet. A gazdasági szereplők közül igazából az exportőrök érdeke a gyenge forint: ez olcsóbbá, ezzel kelendővé teszi a magyar árut külföldön, felpörgeti a gazdaságot – kellemetlen viszont a lakosságnak, mert kevesebbet tud vásárolni. Magyarország szeretné feladni önálló valutáját, és csatlakozni az euróövezethez – ehhez azonban egyszerre kellene magas gazdasági növekedést és stabil fizetőeszközt produkálnia, hogy az alacsony államháztartási hiányról ne is beszéljünk. További kérdés, hogyan fogad minket az eurózóna. A bent lévők ugyan gond nélkül hagyják elszállni költségvetésüket, de század százalék pontossággal tartatják be a kritériumokat az előszobázó államokkal. A 2004-ben csatlakozott tíz államból egyedül Szlovénia volt képes 2006-ban euróra váltani, de ez a vártnál jobban elszabadította az inflációt: idén is államkötvények kibocsátásával igyekszik jó útra terelni a hosszú menetelés közben megfáradt gazdaságát.
Az eurózónához való csatlakozásnak még a negatív hatásai is elérhetetlen távolban vannak Magyarország számára: nekünk be kell érnünk egyelőre aprópénzünk beváltásával. Jó tudni, hogy a kereskedők címletenként ötven darabot kötelesek csak elfogadni. De más úton is megválhatunk forintosainktól. A bevonás határidejéig a bankok, takarékszövetkezetek és a posták a pénztári fizetésekkor korlátlan mennyiségben elfogadják ezeket az érméket, például a fűtésszámlát rendezhetjük akár kétforintosokkal is. Beváltáskor már kissé bonyolultabb a helyzet, hiszen címletenként csak 100 darabot váltanak be ingyen, a többiért díjat kell fizetnünk. Kivétel ez alól a Magyar Nemzeti Bank (MNB), melynek pénztáraiban továbbra is ingyenes a váltás.
Március 1-je után sem kell kétségbeesniük azoknak, akik rábukkannak néhány aprópénzre. A bankok, takarékszövetkezetek és a postahivatalok várhatóan még fél évig beváltják az egy- és kétforintosokat, a MNB-pénztár pedig öt évig, azaz 2013. március 1-jéig.
Hogy aztán végül mennyi forintos kallódik el vagy éppen marad meg ultipénznek, az a jövő zenéje.

Kerekíts, ha tudsz!
Nem kell arra számítani, hogy a bevonás után minden termék ára öttel osztható lesz, csupán a végösszeget kell az ötös kerekítésnek megfelelően lefelé, illetve felfelé kerekíteni. Vonatkozik ez például a sárga csekkek befizetésére is, nem csekkenként kerekítenek ekkor sem, hanem az egyszerre befizetett csekkek végösszegét. A fillérre végződő végösszeget – ezzel találkozhatunk például a villanyszámlán is – az eddigieknek megfelelően kell egész összegre (az 1-49 fillért lefelé, az 50-99 fillért felfelé) kerekíteni, s csak azután alkalmazható az ötös kerekítés. Bankkártyás és átutalásos fizetésnél továbbra sem lesz kötelező a kerekítés, az eddig megszokott összegeket is megadhatjuk. Az MNB becslései szerint amennyiben a boltok kizárólag felfelé kerekítenék majd áraikat, az intézkedés 0,2 százalékkal növelné az inflációt.

Aprókat az Apróknak
Jótékonysági célokra is felajánlhatók a felgyűlt egy- és kétforintosok december 3-a óta. A MNB 2008. július 31-ig díjmentesen beváltja a jószolgálati célokra gyűjtő szervezetek által nagy mennyiségben összegyűjtött aprókat.
Még híre sem ment annak, hogy az egy- és kétforintosokat idén márciustól kivonják a forgalomból, amikor nyolcéves kislányom lelkesen gyűjteni kezdte fémládikájába az aprókat. Meg is tervezte, hogy segítségemmel berolnizzuk, majd beváltjuk a lassan háromezer forintra rúgó érméket, amiből könyveket vesz. A napokban viszont megtudta másodikos barátnőjétől, hogy a Debreceni Református Kollégium Általános Iskolája osztályonként perselyekbe gyűjti az egy- és kétforintosokat.
A kezdeményezés Fodor Gusztáv nevéhez kapcsolódik, aki a Református Szeretetszolgálat, illetve a Tiszántúli Református Egyházkerület vezetője. Ha pár százezer forint összegyűlik a helyi református templomokban, gyülekezetekben meg oktatási intézményekben, papírpénzre váltják az aprókat Budapesten, a Nemzeti Bankban. S az „Aprókat az Apróknak” nevű alapítvány közreműködésével Kárpátalján olyan református nevelőszülők közt osztják majd szét a pénzt, akik a mostoha körülmények között élő állami gondozott gyermekek nevelését vállalják. A gyűjtés legalább négy évig tart, amit szeretnének kiterjeszteni az egész országra. Miután erről tudomást szerzett a kislányom, nem volt kétséges számára, hogy aprópénze felét ő is a nélkülöző gyermekeknek adja. Ugyancsak az éhező kicsinyeknek gyűjtenek több üzletben a Heti Hetes műsor felhívására. Debrecenben például a Burgundia utcai írószeres üvegperselye már színültig van az adományokkal. Hajdú-Biharban más boltok, gyógyszertárak, cukrászdák is e nemes cél érdekében helyezték ki az egy-két forintosokat befogadó perselyeket. Vannak olyan óvodák és iskolák, ahol vagy az intézmény festésére, játékkészletének bővítésére, vagy épp beteg gyerekek gyógyítására gyűjtik befőttesüvegekben vagy zárható perselyekben a hamarosan eltűnő egy- és kétforintos aprópénzeket.

Egy sikeres pénz bukása
Magyarországon, a második világháború után volt talán a földkerekségen a legnagyobb pénzromlás. Az inflációt a háborús pusztítás, a jóvátételi kötelezettségek, valamint a Vörös Hadsereg Parancsnoksága által kibocsátott fedezetlen bankjegyek („elfogadásra minden fizetésnél kötelez” felirattal) is befolyásolták. 1945-ben tőkeadót vezettek be: az ezres, tíz- és százezres pengőket felül kellett bélyegeztetni, melyet a bankjegy névértékének háromszorosáért lehetett megvenni. Változást ez sem, a tallér bevezetése sem hozott. 1946. január 1-jén született meg az adópengő, s egy naponta közzétett indexszám határozta meg, hogy mennyit ér aznap a pengőhöz képest. Július végéig a havi infláció 41,9×1027 százalék – azaz a 419-et 26 nulla követte – volt: lényegében amit reggel megvett az ember, ugyanazt este már csak a kétszereséért vásárolhatta meg. Nem hozták forgalomba, de a valaha kinyomtatott legnagyobb címletű pénz az egymilliárd billpengő volt. Az augusztusban bevezetett forint erejét mutatja, hogy egy liter tej, melyért ekkor „csak” egy forintot kellett fizetni, korábban négyszázezer kvadrillió pengőt ért – figyelembe véve, hogy a százmillió billpengős volt a legnagyobb címlet, négymilliárd darab bankjeggyel lehetett volna csak megvenni.

Forinttörténelem
A mai forintot a második világháború után, 1946 augusztusában vezették be, ám ez nem azt jelenti, hogy a forint csupán hatvankét éves. Sokkal öregebb. Az első forintokat Károly Róbert verette még 1325-ben, firenzei mintára, ahol 1252 óta vertek aranypénzt. Ennek a latin neve florentinus, azaz firenzei volt, ebből származik az Itáliából jött magyar király forintjának is a neve. Régiesen florintnak is mondták. Európa egyik legkeresettebb „valutájának” számított, ugyanis Károly Róbert s az őt követő királyok kényesen ügyeltek az érmék minőségére. A küllemre a mai ötforintosra hasonlító, kilencvenkilenc százalékos finomságú, 3,52 grammos érmék aranytartalma a legválságosabb időkben sem változhatott – ezért is hamisították ezt a legszívesebben Európában. Végül odáig fajult a helyzet, hogy I. Lajos királyunk 1358-ban kénytelen volt megváltoztatni az éremképet, s Keresztelő Szent János helyett Szent László képét verette a pénzre. Nem sokkal később váltópénzként megjelent a garas is, majd a parvusz és a kvarting (aminek nevéből egyébként a fitying szavunk is származik). A XV. század végétől az aranyforintot több értékben is verték, a dupla pénzek hét, a triplák 10,5 grammosak voltak. Ekkortájt kezdték feltüntetni a pénzeken a verés dátumát is, a mi első ilyen pénzünkön az 1499-es évszám olvasható.
Nem sokkal később azonban bekövetkezett a mohácsi a vész, és az ország három részre szakadása, ami a forint sorsát is megkeserítette. A királyi Magyarországon akkortól évszázadokon át az osztrák pénzrendszer volt a meghatározó. A Kossuth vezette szabadságharc idején azonban ismét eljött a forint ideje, ráadásul a magyar történelemben először nem latin, hanem magyar nyelvű érméket és bankjegyeket bocsátottak ki. A szabadságharc leverése után azonban ismét a Habsburg-féle pénzrendszer következett, majd jött a két világháború, s végül a hiperinfláció, amikor egy doboz gyufáért egy zsák pengőt kellett adni. Ekkor született meg a mai forint.
A történészek szerint óriási vitában dőlt el, hogy mi is legyen az új pénz neve. A forint, a tallér és a máriás volt a favorit. A tallért a dollárra hajazó hangzása, a máriást pedig a vallási gyökere diszkvalifikálta – maradt hát a forint, s ezt a maiak se igen bánják. Csak sok legyen belőle.
A tallérról érdemes megjegyezni, hogy közép-európai ezüstpénz volt, ami aztán a kivándorlók által a tengerentúlra is eljutott. Amerikában dollárnak ejtették, így aztán van némi közünk korunk világpénzéhez is. S bármilyen meglepő, de volt már nekünk „eurónk”, méghozzá a Szent István király által ezüstből veretett nemzetközi pénz, a dénár. Denár-korszaknak is hívják a középkori Európa első közös pénzének időszakát. Magyarországon Mária Terézia verette belőle az utolsót – idézi a régmúlt pénzeit Garami Erika numizmatikus, a 2007-ben megjelent Pénztörténet című könyv szerzője.

Diósgyőri bankópapír
Ha megropogtatunk egy friss bankót, aligha jut eszünkbe a miskolci Diósgyőri Papírgyár a lillafüredi Szinva-patak völgyében. Pedig 1920-tól az országban egyedül itt készítik a fővárosi Pénzjegynyomda bankóinak biztonsági alappapírjait. A bankjegyeken kívül egyebek között okmányok, értékpapírok, értékjegyek biztonsági alappapírjait is gyártják. Mindez egy papírmalom 1782-es, Martinyi Sámuel által irányított megépítésével kezdődött, melyben 1802-től már dátumozott, vízjeles papírokat is készítettek. Karrierje az 1890-es párizsi világkiállítással folytatódott, egy hengerszitás svájci gépsor megvásárlásával igazi papírgyárrá nőtte ki magát. Az első világháború után a korábbi 21 magyar papírgyárból csak a diósgyőri maradt a trianoni határokon belül. 1926-tól részvénytársaságként működött, 1948-ban államosították. 1991-től ismét rt., részvényesi jogait 1993-tól a Magyar Nemzeti Bank százszázalékos tulajdonában lévő Pénzjegynyomda Zrt. gyakorolja. Technikai fejlődése töretlen, biztonsági elemekkel ellátott termékei immáron európai színvonalúak. Történetéről, a fehérmíves mesterség emlékeiről a területén lévő múzeumot bejárva még ennél is többet megtudhatunk – oda bárki bemehet, ellentétben a gyárral.

Fotó: Bohanek Miklós, Kállai Márton, Ujvári Sándor