Félmillióan nyugdíj nélkül?

Ki tudná megmondani, mi lesz velünk húsz, de akárcsak tíz év múlva? El tudta képzelni valaki 1980-ban ugyanezt? Szinte senki. Nem tudtuk megmondani a kilencvenes évek elején sem, milyen is lesz az élet ebben az országban az ezredforduló után. Pedig kellene legyen valamiféle elképzelésünk. Már csak azért is, hogy sejtsük, milyen nyugdíjasévek várnak ránk. Több millió embernek hiányzott az efféle jövőképe a rendszerváltás utáni években, és sajnos most sem jobb a helyzet. Ebből pedig nagy baj lesz.
Legelőbb a most ötvenes éveiket taposók kerülnek bajba. Egy tanulmány szerint néhány év múlva félmilliónyi, az ötvenes években született, tehát nagyjából öt éven belül nyugdíjaskort elérő honfitársunk vagy nyugdíj nélkül marad, vagy csak elenyésző összeget kap majd. A szocializmusban töltött évtizedekben azt tanultuk meg, hogy előbb dolgozni kell, utána pedig jön a nyugdíj. Automatikusan. Így éltek szüleink, nagyszüleink. A fiatalabb generációkat váratlanul érintette a másfél évtizede jött változás. Legtöbbjükben fel sem vetődik a kérdés: mi lesz velük öregkorukban? Nagy részük úgy kénytelen élni, hogy közben a jelen problémáit sem képes megoldani. A hónapról hónapra való élés, a pénztelenség nem igazán kedvez annak a felelős gondolkodásnak, melyet most a legtöbb szakértő számon kér a bajba kerülő generációktól. Mégis, valamit tenni kell – most a harmincas-negyvenes éveiket taposókon a sor: ők még tehetnek valamit azért, hogy ne legyen szinte kezelhetetlen problémájuk az időskor.
A mai ötvenesek egy részének azonban már nincs mit tennie. Legalábbis képtelenek nyugdíj-jogosultsági koruk eléréséig megszerezni az öregkori nyugdíjhoz szükséges szolgálati időt. És éppen ez a probléma gyökere.
A minap két közgazdász nyilatkozott a Népszabadságnak kutatási eredményéről, s ők jutottak a fentiekben említett megdöbbentő megállapításra: a következő évtizedben félmillió ember a nyugdíjaskort elérve képtelen lesz nyugdíjhoz jutni. Augusztinovics Mária és Köllő János annak nézett utána, milyen sors vár az 1945 és 1959 között születettekre. A vizsgált korosztályokba a népesség ötöde, valamivel több mint 2,1 millió ember tartozik. 2005-ben negyedük – az alacsony végzettségűeknél 35 százalék ez az arány – már nyugdíjban volt. Járulékot e korosztálynak csupán 56 százaléka fizetett, de még ők sem biztos, hogy megszerzik a nyugdíjjogosultsághoz szükséges legkevesebb 20 évnyi szolgálati időt. S azok sem dőlhetnek igazán hátra, akik ezt az időt ledolgozták, hiszen a nyugdíjszámítás megváltozása, a járulékok alacsony összege miatt csak keveseknek adatik meg, hogy tisztességes nyugdíjhoz juthassanak.
Miként jutott ilyen helyzetbe ez a sok százezer ember? – tehetnénk fel a kérdést. A válasz az orrunk előtt hever: minden családban akad olyan, aki be nem jelentett állásban dolgozik – egyesek évek óta –, esetleg minimálbért kap, amelyet csak minimális nyugdíjjárulék terhel, s amelyből majd minimálnyugdíjra számíthat az illető. A kilencvenes években százezrek kerültek utcára, ők örültek, ha ugyan mostoha feltételek között is, de munkát találtak. S azóta nem sokat javult a helyzet. Kellett, kell a pénz a – szó szerinti – mindennapi betevőre. Hány százezer a kényszervállalkozók száma ebben az országban? Ők mind a vesztesek közé tartozhatnak: legyenek újságírók, bolti eladók, földművesek, vásározók. Az így keresett pénz ugyanis többségében csak arra elég, hogy megéljenek. De hogy abból félretegyenek az öreg napokra – hát az kétséges. Igaz viszont az is, hogy az elmúlt tíz évben 1900 milliárd forintot fizetett be 2,7 millió honfitársunk a magánnyugdíj-pénztárakba. De legalább ennyien nem tettek félre egy fillért sem, nincs sem bankbetétjük, sem ingatlanba nem fektettek, „csak” próbáltak valahogy megélni.
E sorok írója először 1997 körül találkozott azzal a problémával, hogy a nyugdíjrendszerből eltűnt körülbelül 150-200 ezer ember. Erről akkoriban Horváth Gábor, a nagyüzemi mezőgazdasági cégek érdekképviseletének főtitkára beszélt. A MOSZ már akkoriban felhívta a kormány és az illetékesek figyelmét arra, hogy a mezőgazdasági területek privatizációja során több százezer olyan ember jutott földhöz, aki magángazdálkodásba fogott, de „elfelejtett” nyugdíj- és egészségügyi járulékot meg hozzájárulást, illetve különféle adókat fizetni. A MOSZ azóta is több fórumon felvetette e problémát, de nem történt semmi. Ahogy most sem látni a megoldást.

Lépéskényszerben a kormány
Valamit tenni kell! Ennyi a biztos, vélhetően egyetlen kormány sem vállalhatja, vállalja fel, hogy néhány év alatt félmillió ember maradjon nyugdíjellátás nélkül. De mit lehet tudni a mostani kormány nyugdíjjal kapcsolatos intézkedéseiről, terveiről? Egy biztos: néhány éven belül változik a nyugdíjkorhatár. Hogy a mostani 62 évből mikor lesz 64 vagy 65 év, az még kérdés. De ezt meg kell lépni, éppen a nyugdíjasok érdekében. Ugyanis egyre kevesebb azok száma, akik fizetnek nyugdíjjárulékot, amiből aztán ki lehet fizetni havonta a nyugdíjakat. Minél tovább dolgozunk, annál tovább fizetjük a járulékot, és annál később vehetjük igénybe az öregségi nyugdíjat. (Tegyük hozzá: ismerve a férfiak várható életkorát, mely úgy 68-69 év körül alakul, az átlagos férfi nem is fogja sokáig igénybe venni e nyugdíjat.) A kormány rövidíthetné a 20 év minimális szolgálati időt is, kérdés, hogy ezzel nem lő-e öngólt: ha leszállítja, sokkalta több nyugdíjasnak jár majd az öregségi nyugdíj a résznyugdíj helyett, ami jócskán megterhelné az ország nyugdíjbüdzséjét.
2008-tól ugyan változott a nyugdíjszámítás, a rokkanttá nyilvánítás módszere, az idén bevezették a rehabilitációs szolgáltatást, a kormány egyre szigorítja a munkaszerződések ellenőrzését, hogy egyre több embert vonjon be a járulékfizetők körébe. Szigorodott a nyugdíj melletti munkavállalás szabályozása is. Csakhogy mindez még nem oldja meg a hazai nyugdíjasgondokat.  Az igazi az lenne, ha sikerülne az aktív korú, de nem dolgozó tömegeket munkára bírni.
Ne feledjük: ma alig hárommillió ember tartja el befizetéseivel az egész országot.

Ratkó után
A hazai nyugdíjrendszer problémáit sokan a Ratkó-generációra fogják – mármint az a baj, hogy túl sokan vannak ők, s mostanában mennek nyugdíjba. A gond azonban nem velük van, hanem az utánuk következő 15 évben születettekkel: ők vannak nagyon kevesen. 1955 után tíz-tizenöt éven keresztül kevesebb gyermek jött a világra. S a „ratkósok” nyugdíjba vonulása után – a következő 5-10 évben – csökken jelentősen az aktív munkavállalók, így a járulékfizetők száma, s lesz probléma a nyugdíjkassza finanszírozása.

Segíts magadon…
A jelszó az öngondoskodás. Az a fiatal, akinek fejében nem ez a szó lebeg, amikor meghozza élete legfontosabb döntéseit, felelőtlen. De mennyire van jelen életünkben, hétköznapjaiban az öngondoskodás? A kutatók szerint nem rózsás a helyzet. Ahogy a korábbi generációk, úgy a most húszas-harmincas éveikben járók többsége sem képes évtizedekkel előre gondolkodni.
A Gazdaság- és Vállalkozáselemző Intézet tavaly év végi kutatásából szörnyű kép rajzolódik ki rólunk. Magyarországon ma minimum húsz év munka után jár öregségi nyugdíj, a nyugdíjkorhatár pedig 62 év. Csakhogy a kutatók által megkérdezettek majd’ kétharmada – az egész országra kivetítve –, lényegében több mint négymillió felnőtt nem tudott erről, illetve nem volt tisztában azzal, hogy melyek a nyugdíj feltételei. Egy másik kérdés alapján kiderült, hogy a felnőttek – 18 és 64 év közöttiek – többségének fogalma sincs arról, mennyi nyugdíjjárulékot vontak le a bruttó béréből. Igaz, 2007-ben tízféle adó és járulék terhelte a béreket, és ebből csak egy tétel a 8,5 százalékos nyugdíjjárulék. Elemzők kiderítették azt is, hogy a felnőtt társadalom kétharmadának nincs semmiféle nyugdíjcélú megtakarítása a kötelezően fizetendőkön kívül. Ugyanakkor kétmillió ember készül valahogy a nyugdíjaskorára, s megpróbál valamiféle formában pénzt, tőkét félretenni öreg éveire.
Aki nem tud ma félretenni, az arra számít, hogy idősebb korában is képes lesz munkát vállalni – legalább kétmillióan reménykednek ebben. Ugyanennyien viszont egyáltalán nem takarékoskodnak, és nem is gondolnak a nyugdíjasévekre.

Szegény, idős és nő
A tavaly nyugdíjba vonult 84 ezer ember járadékán még nem igazán érezni azt, hogy nagymértékben csökkent volna a friss nyugdíjasok juttatása – pontosabban azt a feltételezést nem támasztják alá a hivatalos adatok, hogy tömegesen dolgoztak volna minimálbéren a nyugállományba vonulók. Tavaly 93 ezer forint volt az átlagos nyugdíj, ami (csak) ötödével alacsonyabb a múlt évi nettó átlagkeresetnél.
Az Országos Nyugdíj-biztosítási Főigazgatóság számításai szerint az, akinek a munkaviszonya elérte a negyven évet, s azalatt minimális szintű volt a keresete, tavaly 42 ezer forintnyi induló ellátásra számíthatott. Amennyiben ennek felét dolgozta le, akkor csak a nyugdíjminimumot kaphatta kézhez, ami 2007-ben 27 ezer forint volt. Az viszont már önmagáért beszélő adat, hogy a 2007-ben nyugdíjba mentek 15 százalékának 50 ezer forintnál kevesebb volt a járadéka. S közöttük kell keresnünk azokat is, akik csak résznyugdíjat kaptak, mert nem volt meg a húsz év minimális szolgálati idejük. 180 ezer forintnál magasabb ellátást alig négy százalékuk kapott, míg harmaduk 50-80 ezer, ötödük 80-100 ezer forinthoz jutott
Óriási különbségeket találunk viszont, ha azt vizsgáljuk, mekkorák az eltérések nemek szerint: ötször annyi nő, mint férfi volt, akinek induló ellátása nem érte el a 40 ezer forintot. Ugyanakkor a férfiak nagyobbik része 100 ezer forint feletti ellátást kapott.
A kisnyugdíjasok táborát tehát változatlanul a nők gyarapítják – s mivel a nők jó kilenc évvel tovább élnek, mint a férfiak, évről évre gyarapszik a kisnyugdíjasok aránya. A következő években ők alkotják majd leginkább a szegény idősek társadalmi rétegét.

Rokkantságba menekülve
A kilencvenes évek elején a munkanélküliek nagy része a „rokkantságba” menekült, s ezt az akkori kormányzat tűrte, gondolván, ez a kisebbik rossz. Elég volt egy kis korrupció, s az embert leszázalékolták. Munkalehetőség nem lévén, negyven-ötven éves emberek lettek egy csapásra rokkantak. Ez csekélyebb, de a munkanélküli-segélynél, szociális juttatásoknál biztosabb, állandó rokkantnyugdíjat hozott. S mellette lehetett dolgozni is, persze többnyire feketén. Ma a megváltozott munkaképességű emberek alig tizede dolgozik bejelentve, a leszázalékoltak fele-harmada viszont feketézik. Hogy ezzel nem gyarapszik a szolgálati évek száma? Ki törődik vele?

Évszakról évszakra
Béla ötvennégy éves, parkettás, és tele van pénzzel. Ezt onnan lehet tudni, hogy minden második nap részeg, és ki nem állhatja a barátját, Dezsőt. De ez csak most van így, tél végén meg tavasz elején, amikor Béla metszeni jár. Mert nem hiába parkettás, ért a fához. De ki parkettáztat manapság – egyébként se szerette sose a szakmáját. Az asszony is ezért vált el tőle. Hogy nem parkettázott, csak ha kedve volt.
Összeállt hát egy vasutassal, a házból kifizette az urát, aztán eladta.
Béla albérletbe költözött, de egykettőre nyakára hágott a másfél milliónak. Nem esett azonban kétségbe. Három lánytestvére is ott él a közelben, náluk húzta meg magát. A sógorok azonban sorra fellázadtak, mert ő kapta az első tál levest – úgyhogy most Béla Dezsőnél lakik, kint a Holt-Szamos partján, a Réten, egy öreg lakókocsiból kialakított házikóban.
Dezső, a barátja özvegy, a feleségét elvitte valami ismeretlen betegség már régen, a házat pedig elperelték tőle a gyerekek. Egyébként sose volt az övé, még az apósa építette s hagyta az egy szem lányára. Aki, szegény, még a rendszerváltás táján elkezdett inni. Lopiban persze, mert egy faluban ma is megszólják a pálinkázó asszonyt, meg hát az ura se szerette, ha nagyon imbolyog. De aztán már nyíltan ivott, mert Dezső csak hetente egyszer járt haza. Az összeomlott téesz tehenésztelepét az agronómus vette meg, s miután a téeszben is Dezső volt a legjobb embere, megtartotta. De a harmadik faluban volt a telep. Vett hát egy kimustrált vízügyes lakókocsit, kivitte a telepre, s beköltöztette Dezsőt.
Közben a telep tönkrement, valami húsz-huszonöt tehene maradt. Nyáron kicsapja a legelőre, s rábízza Dezsőre. Akkor fizet is érte, de télen már egy centet se, hisz ősszel beviszi a faluba a jószágokat, s ő gondozza a feleségével őket. Ilyenkor Dezső rászorul Bélára. Nyáron persze fordul a kocka, de most ő van alul, kénytelen tűrni. Amúgy megvannak ők együtt, még beszélgetni is szoktak, sok mindenről. De egyvalamiről szinte soha: mi lesz, ha megöregednek? Mert bejelentve persze egyik sincs, és a tb-t se fizeti utánuk senki. Pedig lelkük mélyén tudják: nincs ez azért rendjén.
De azt is tudják, nekik már nincs erejük változtatni a sorson. Hallgatnak hát, s várják a jó időt. Meg a jobb időket.

Fotók: Bohanek Miklós, Kállai Márton, Ujvári Sándor, MTI