Színjáték a kulisszák mögött

Legtöbb vidéki városunkban valóságos ékszerdobozként tartják számon a színházakat. Tekintélyt parancsoló díszes épületek, olyan játékterekkel, ahol megtörténhet a csoda. Mert a közönség még ma is csodát akar látni, azért ül be a nézőtérre, hogy elvarázsolják. Ünneplőbe öltöznek, s a legkisebb faluból is útra kelnek azok az emberek, akiknek még igényük a művelődés, ha úgy tetszik, a szórakozás. Megnézik a darabokat, ha tetszik nekik valamelyik jelenet, tapsolnak. Aztán ha legördül a függöny, magukkal viszik az élményt, és persze véleményüket a látottakról. A színházba járókat csak (!) a produkció és annak színvonala érdekli. Az alapján mondanak ítéletet a színházról, amit a színpadon látnak. Nekik fogalmuk sincs arról, hogy mi zajlik a kulisszák mögött.
Ha visszaidézzük az utóbbi idők vezetőváltásait, alig tudunk olyan intézményt említeni, ahol ne lett volna botrány. Önjelöltek tolakodnak a posztért, sok esetben pedig a helyi politika akarja érvényesíteni az érdekeit. Nyilván azért, mert fenntartóként úgy gondolja, ebbe beleszólhat. Semmibe veszik a szakmai kritériumokat, illetve a szakmai grémiumok javaslatait. Azt is hallani, hogy a nagypolitika diktál. Egészen konkrétan: a legutóbbi önkormányzati választásokon győztes pártok településvezetői felsőbb sugallatra magukénak érzik a jogot arra, hogy pártszimpatizáns aspiránsokat juttassanak a direktori székekbe. S ami néhány érintett városban történt vagy történik, ezt a feltételezést látszik igazolni. Győrben például – ahol az intézmény gazdálkodásában tapasztalt hiányosságra hivatkozva bocsátották el a színház vezetőjét, Korcsmáros Györgyöt, akinek az önkormányzat ellen indított munkaügyi pere jelenleg is tart, s akinek a helyébe Forgács Péter színművészt ültették, most pedig Koltay Gábor filmrendező neve vetődött fel. Kecskeméten azt rebesgetik, személyi ellentétek is közrejátszanak a hónapok óta tartó színjátékban. A színházigazgató és a kulturális ügyekért felelős alpolgármester közt nem a legjobb a viszony. Bodolay Géza sokak megelégedésére vezeti a teátrumot már tizedik éve, a városvezetés azonban a színész Cseke Pétert szeretné látni a helyében, pályázata azonban könnyűnek találtatott, értékelhetetlennek minősült.
Hogy ki lesz a győztes, azt mindenhol meghatározhatja a közgyűlés összetétele. Ha egységesen szavaznak a települést irányító párt képviselői, akkor könnyen befuttathatják a jelöltjüket, mindazonáltal tartózkodásokkal megakadályozhatják a sikeres pályáztatást. Hogy föl lehet rúgni az alapvető szabályokat is, azt a szolnoki eset példázza: az önkormányzat figyelmen kívül hagyta a szakmai testület döntését, és saját favoritját, Balázs Pétert nevezte ki igazgatónak – aki 9. oldali írásunkban szólal meg. A szintén jobboldali vezetésű Kaposváron is beszüremkedett a politika a színházba, először az ’56-os darab kapcsán szabadultak el az indulatok, aztán pedig a szakma által támogatott Znamenák István személye váltott ki nemtetszést az önkormányzatnál, ahol jelenleg is keresik a nekik megfelelőt. Mindkét esetben tiltakozott a színházi szakma, nyílt levelet fogalmaztak, persze hiába. A jelenlegi helyzetet legérzékletesebben Koltai Tamás színikritikus fogalmazta meg: „A legutóbbi hónapokban országszerte a művészi elsilányosodás bűze árad a politika pórázára fűzött színházakból.”
Összeállításunk megjelenésekor és a következő napokban ismét színházügyektől lesz hangos a sajtó. Közgyűlés elé kerülnek ugyan a személyi kérdések, de hogy születnek-e végleges döntések, arra nem vennénk mérget. A Magyar Színházi Társaság ügyvezetője, Vajda Márta azon a véleményen van, hogy a direktorválasztások szigorú szakmai alapokon történjenek, de semmi esélyt nem lát erre.

Szombathely: vonzó a szűz terep
Szombathelyen az ókorban, Savaria római településen az i. sz. II. században épült először színház – azt követően 1880-tól működött ott színjátszó társulat, de csak két évtizedig. Kisebb-nagyobb kezdeményezések, fellángolások után most egy állandó társulattal felépülhet Thália XXI. századi szentélye, melyet a Kossuth-díjas Jordán Tamás, a budapesti Nemzeti Színház öt év után leköszönő direktora irányít majd.
– Átmeneti időszakot él. Itt is van, ott is van?
– A Nemzetiben június 30-áig szól a kinevezésem, július 1-jétől Alföldi Róbert lesz az igazgató. Tehát ezt a szezont még befejezem, a következőt viszont már ő készíti elő.
– Miközben az átadások mellett ön a szombathelyi évaddal foglalkozik.
– Tevőlegesen sok dolgom még nincs. Amíg felépül a Weöres Sándor nevét viselő végleges színház, addig egy ideiglenes játékhelyet kell megteremteni. Erre a Helyőrségi Művelődési Otthon a legalkalmasabb, melyet az átalakítások után, késő ősszel vehetünk birtokba. Az új színházépület ügye is napirenden van, a város közgyűlése épp a napokban jelölte ki a helyét a Március 15. téren.
– Mikor kezdi a konkrét színházi munkát?
– Februárban alakítok társulatot, az évad pedig augusztus 20. után kezdődik. Az első előadást 2008. december 31-én tartjuk. Azt viszont ne kérdezze, hogy milyen darabot mutatunk be, mert az csak azután dől el, ha már tudjuk, kikkel dolgozunk együtt.
– Neveket sem mond?
– Nem kell már sokat várni rá.
– Igen jól állnak pénzügyileg, azt olvastam, hogy hatmilliárd forintot ad a kormány a színházépítésre, s ebből egymilliárdot már átutaltak…
– Hatmilliárd? Nyilván nem hivatalos adat, különböző összegekről hallani. Egyelőre az egymilliárd a biztos, ebből kell az előkészítő munkákat fedezni, egyebek közt a tervpályázatot végigfuttatni.
– Miért éppen Szombathelyt nézte ki magának?
– Régen a szívemhez nőtt a város. Kapcsolatunk 1981-ben kezdődött, még a kaposvári társulattal jártam oda tájolni, s hét éve rendszeresen részt veszek szereplőként, rendezőként a Savaria Karneválon. Ami most leginkább érdekel, az a semmiből való színházteremtés. Olyan helyre nem is mennék, ahol már van színház, a szűz terep még vonzóbbá teszi számomra az alkotómunkát.
– Csodaszámba megy, hogy a helyi politika partner az ügyben, s önt ellenszavazat nélkül választották meg igazgatónak.
– Sőt még tartózkodás sem volt! Ez csakugyan nagy dolog.
– Azért hallani hangokat például arról, hogy ellehetetlenítik a régebb óta próbálkozó színjátszókat…
– Ha hallotta, akkor bizonyára mondják is, de nincs igazuk. Én személyesen nem találkoztam olyanokkal, akik elleneznék a színház létrehozását. Szeretettel fogadtak az emberek, várják az indulást.
– Szombathelyre költözik?
– Természetesen. Ez már Kaposváron is így volt. Akik ott játszottak, kaposvárivá váltak. Voltam kaposvári, budapesti, most pedig szombathelyi leszek. S ezt másoktól is elvárom. A szerződtetéseknél alapvető kívánalom, hogy aki bekerül a társulatba, az költözzön a városba.

Debrecen: vőlegény és menyasszony
Eredménytelennek bizonyult a debreceni Csokonai Színház igazgatói posztjának betöltésére kiírt pályázat. Az egyetlen jelentkezőnek, Balogh Tibor dramaturgnak sem a kulturális bizottság, sem a közgyűlés nem szavazott bizalmat.
A cívisváros 140 esztendős teátrumában kialakult helyzet egyedinek tekinthető. Vidnyánszky Attila rendező (a beregszászi Illyés Gyula Színház korábbi direktora) személyében ugyanis van művészeti vezetője, megbízott igazgatója az intézménynek; ő a 2006 elejétől poszton lévő Csányi Jánost váltotta. Csakhogy a 90 napon belül kiírandó új pályázatra olyan személynek kellene jelentkeznie, aki alapul veszi Vidnyászky meglévő programját. Vagyis a „vőlegénnyel” teljes mértékben azonosuló „menyasszonyt” kell találni, fordítják le néhányan a magyarázkodást. Egyes képviselők azt is mondogatják, hogy havi 215 ezer bruttóért, ráadásul pórázon vezetve, bolond lenne bárki is Debrecenben színházat csinálni. Sokan úgy gondolják: megkönnyítené a helyzetet, ha maga Vidnyánszky pályázna, s mellé „ültetnének” egy kiváló gazdasági szemléletű, menedzsertípusú szakembert. A felvetést egyelőre több párt képviselője is támogatja. Ám valószínűleg nem mindenkinek tetszik a jelenlegi, elmélyült gondolkodásra késztető, hagyományápoló műsorterv. Ez viszont ízlés dolga.

Szolnok: elvonult a vihar?
Nincs irigylésre méltó helyzetben Balázs Péter, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója. Miközben rendezőként készül Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című előadásának február 15-i bemutatójára, gyászolnia kell a darab főbíróját, Selmeczi Rolandot, aki a közelmúltban tragikus autóbalesetet szenvedett. (Helyére Kautzky Armandot találta meg a rendező a szerepre.) Lázasan folynak a próbák, és a szó szoros értelmében is lázasan zajlik a készülődés: Balázs Péter a ki nem feküdt influenzáját tüdőgyulladásra „váltotta”, így igazán feketére sikerült számára eddig ez a február.
Ha maródian is, de készségesen vállalkozott arra, hogy megvonja szolnoki direktorkodásának mérlegét, ami indulásakor meglehetősen nagy vihart kavart mind a szakmában, mind a politikában. Úgy látja, lassan elülnek a hullámok, bár a fenekedő társaság soha nem fogja abbahagyni a zsörtölődést afölött, hogy nem nekik tetsző döntés született. Ami a szakmát illeti, sokan irigylik a szolnoki alkotói közösséget, mondván, olyan a hangulat, hogy jólesik a Szigligetiben dolgozni. Ezért van, hogy egyetlen felkérést sem utasítottak vissza a meghívott művészek. Verebes István, aki szintén Szolnokon rendez majd – Maugham Csodálatos vagy Júlia című darabját –, azt mondta, Balázs Péterért és Bánsági Ildikóért a világ végére is elmenne.
Ami pedig a színház irányítását illeti: amit ígért az igazgató, azt betartotta. Népszerű előadásokra jönnek szép számban a nézők, a gazdasági terveket az önkormányzat elfogadta azzal, hogy némi önkorlátozásra kérte fel a vezetést – amit nem volt nehéz teljesíteni, mivel emelkedett a jegyárbevétel, és a szponzorok is mélyebben a zsebükbe nyúltak. Épül egy 21 lakásos színészház, korszerűbb lesz a szobaszínház, ökomenikus hétvégéket szerveznek a Szigligetiben, ugyanakkor bemutatkoznak a fővárosiak előtt is egy pesti bérletes előadás-sorozattal, részt vesznek az Óbudai Nyár rendezvényein, egyszóval szemmel láthatóan pezseg a művészeti élet a Tisza partján.
Csak a fekete február múljon el…

Dunántúli megoldások
Nincs mindenhol balhé. Nemrég szinte teljes egyetértésben választotta meg a megyei közgyűlés a veszprémi Petőfi Színház élére Bujtor Istvánt. A 38 testületi tag közül 37-en támogatták a kinevezését, csupán egy képviselő tartózkodott. Itt pártszempontok egyáltalán nem érvényesültek. A „magyar Piedone”-ként is ismert Bujtor közösen nyújtotta be pályázatát a jobboldali szimpatizánsként elkönyvelt Eperjes Károllyal, aki kizárólag művészeti kérdésekkel foglalkozik, és rendezni, játszani is fog.
Székesfehérváron sem kapott eddig politikai színezetet a direktorválasztás. A Vörösmarty Színház társulata a nyolc igazgatójelölt (Szurdi Miklós, Csutka István, Kárpáti Norbert, Kuna Károly, Márton András, Miklós Tibor, Vasvári Csaba és Vas-Zoltán Iván) bemutatkozása után a szakszervezet által kezdeményezett szimpátiaszavazáson a jelenlegi vezető, Szurdi Miklós mellett tette le a voksát. Ezzel az akciójukkal szeretnék felhívni a helyi döntéshozók figyelmét arra, hogy ne azok közül válasszanak új igazgatót, akiket a dolgozók elutasítanak.
Majomparádé
Jó lenne már, ha a politika elfeledkezne a színházról. A színházból nem indul forradalom, onnan nem lehet sem az egészségügyi reform mellett, sem ellene agitálni. A szintén politikai és világnézeti különbségekhez fűződő ízlésvitákat is magasról letojja a közönség nagyobb része. – Itten nem fogjuk a színházból reklámozni az erkölcstelenséget meg történelmet hamisítani – mondja az egyik oldal. A másik oldal szerint meg veszélyben a művészi szabadság. Ugyan már. A történelemnek semmi köze a színházhoz. Ahogy nincs köze a színháznak az erkölcshöz, és jelen formájában a szabadsághoz sem.
Jelenleg az önkormányzatok úgy tekintenek a színházaikra, mint olyan költségvetési intézményre, ami kell a befolyásos középosztály kulturált szórakozásához. Az intézményesült színház egy picit válogatósabb ízlésű publikumnak való majomparádé: e közönség igényessége azonban kimerül abban, hogy nem köpköd napraforgóhéjat a színészekre, és nem kedveli a böfögős-seggreesős vicceket – de azt sem szereti, ha gondolkodnia kell. Ennek a koncepciónak a folyománya, hogy a színészi játék és a rendezés minősége elhanyagolható tényező ahhoz képest, hogy szép-e a díszlet és kijön-e az igazgató az önkormányzat által biztosított költségvetésből. Ezért nézhetetlen ma a vidéki színházi produkciók java része. Lényeg, hogy ne az ellenség üljön a színházban, onnantól kezdve pedig játsszák a Rómeó és Júliát, minél több embernek, minél csendesebben.
A művészi közvélekedéssel ellentétben nem attól jó egy előadás, hogy az a hülye kispolgár nem érti, és ezért mérges lesz, és feljelenti a színházigazgatót az önkormányzati képviselőnél. Hanem attól, hogy következetes rendezői koncepció mentén, nemcsak jó színészek, hanem az adott darabhoz hangolt módon és eszközökkel adják elő. (Merem állítani, hogy az ilyesmi ellen senki nem tiltakozna: a színházi sznobnak ugyan nincs ízlése, és minden szutykot megeszik, de ha finomabb falattal kínálják, azt is megemészti). Ilyen előadást vidéken pont egyet láttam az elmúlt öt évben. Azt sem önkormányzati színházban.

Fotók: Csabai István, Németh András Péter, Ujvári Sándor