Ünnepel és tort ül a munka

Csöppet sem vidám a magyar szakszervezeti mozgalom jelene: a munka világa egyáltalán nem mentes a konfliktusoktól – különösen, ha az ütközések valamelyik oldalán a nagypolitika is megjelenik, s megosztja a viszonylag még együttműködő érdekképviseleteket.
Május elseje az 1886-ban, az Egyesült Államokban a nyolcórás munkanapért folytatott általános sztrájk évfordulója. Az a megmozdulás vérfürdőbe és kivégzésekbe torkollott – ehhez képest manapság egy tízezer főt foglalkoztató vállalat dolgozói taccsra tehetik egy kétmilliós nagyváros közlekedését, és a közvélemény, sőt maga a budapesti főpolgármester ezt kedélyesen tudomásul veszi. De miért is sztrájkolnak a BKV-nál?
A nagyvárosok tömegközlekedése a világ minden táján ráfizetéses, függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul működik. Erre az elterjedt megoldás az, hogy a költségvetés harmadát fizessék az utasok, harmadát pótolja az állam, harmadát az önkormányzat. Ehhez képest a BKV esetében negyven százalékot állnak az utasok, ennél is többet az állam, a főváros meg ad tízmilliárd forintot fejlesztésre, működésre viszont egy vasat sem. Nekik is vannak érveik: a budapesti tömegközlekedést részben a környékbeli településről bejárók használják – különösen a HÉV-et –, de a rendszer fenntartásához sem ezek az önkormányzatok, sem a Közép-magyarországi régió nem járul hozzá. A végeredmény szempontjából persze mindegy, kinek kellene fizetnie – a BKV adósságai néhány év alatt ismét irgalmatlanná növekedtek. Ezért a cég vezetése a költségek lefaragása mellett döntött: tizenegymilliárdot megtakarított az azóta zavaros ügyletei miatt távozó Antal Attila vezérigazgató, s utána nekiláttak a menetrend átszabásának.
Ennek végeredménye lett az úgynevezett paraméterkönyv, amit nem egyeztettek a BKV szakszervezeteivel, és alaposan megkaszálta volna a budapesti tömegközlekedést: az utasoknak több átszállást, hosszabb menetidőt, drágább jegyeket jelentett volna, a munkavállalóknak meg rosszabb munkakörülményeket és létszámleépítést. Ezért volt a sztrájk. Aminek még lehet folytatása, ugyanis a gond nem szűnt meg. A BKV nem kap több hitelt, bár a kormány végül felajánlott tíz-tizenkét milliárd forint előleget – ami épp csak tűzoltásra elég –, és hogy a paraméterkönyvvel meg a vállalattal mi lesz, azt nem tudni.
A BKV-szakszervezetek, illetve a Városi és Elővárosi Közlekedési Egyesület (VEKE) szerint a paraméterkönyv és a megelőző takarékossági intézkedések szakmailag elfogadhatatlanok: szétverték a karbantartási rendszert, a járműpark kétségbeejtő állapotban van, a paraméterkönyv bizonyos passzusai fizikailag kivitelezhetetlenek, miközben a BKV tisztázatlan szakértői anyagokra és szerződésekre százmilliókat fizetett ki. A sztrájk ugyanakkor jól jött a fővárosnak, mert az volt a lényegi mondandója a közvélemény számára: állami pénzt kell tenni a BKV-ba. Érdekes volt a közvélemény hozzáállása: miközben láthatóan támogatták a BKV-dolgozók munkabeszüntetését, a közvélemény-kutatások azt mutatták: az utca embere nemigen szeretné, ha a kormány adófizetői pénzt adna a BKV-nak. Végül adtak is, meg nem is: korábban fizetik ki a kormány hozzájárulásának egy részét.
Jól mutatja a helyzetet, hogy Berlinben is sztrájkol a közlekedési vállalat. Ám ott a fő követelés nem az, hogy ne a másik buszból kelljen kilopkodni az alkatrészeket, ha valami elromlik, hanem nyolcszázalékos béremelés a megajánlott öt helyett.

Nem elég a szolgáltatás
Felvetődött a sztrájktörvény módosítása az Országos Érdekegyeztető Tanács előtt. Az állami, illetve önkormányzati tulajdonban lévő közlekedési vállalatok rendszerint a piaci mértékűnél nagyobb béremeléseket érnek el, mivel sztrájkjuk gyakorlatilag megbénítja az országot – vélte a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége. A jelenlegi sztrájktörvény alkalmatlan arra, hogy kizárja a politikai okokból folytatott sztrájkot. Ráadásul nem tartalmaz biztosítékokat arra nézve, hogy a munkabeszüntetés alatt érvényben lévő úgynevezett elégséges szolgáltatást illetően mi az a minimum, amiben meg kell egyezniük a feleknek, és emellett nem akadályozza a sztrájkkal való visszaélést sem. Ezek a problémák elsősorban a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete (VDSZSZ) utóbbi negyedévben állandóan megújuló munkabeszüntetési fenyegetése miatt vetődtek fel. A szakszervezetek képviselői elutasítják a törvény módosításának gondolatát, úgy vélik, az alkalmazás gyakorlata rossz, nem maga a jogszabály. Kétségtelen, hogy az amúgy ritka és rövid magyar sztrájkok esetén szinte sosem születik megállapodás az elégséges szolgáltatásról.

Homályos tömeg
Eltérő becslések keringenek a magyar munkavállalók szervezettségéről, valamint arról is, hogy mekkora részüket védi kollektív szerződés.
– A kollektív szerződés mindkét félnek jó: bizonyos keretek között akár a munkáltató, akár a munkavállaló érdekében el lehet térni az egyébként érvényes munkajogi szabályoktól, jobban a szakma feltételeihez lehet igazítani a szerződéseket – véli Székely Tamás, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének alelnöke. – Másrészt ez kiszámíthatóságot jelent mind a két félnek.
Ugyanakkor nehéz adatot mondani arra, hogy a magyar munkavállalóknak mekkora részére vonatkozik kollektív szerződés. A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének nincsenek erre vonatkozó adatai, az egyes tagszervezetek vezetőitől is jelentős eltérésű becsléseket hallottunk. Kapuvári József, a Húsipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke szerint pár éve körülbelül a munkavállalók felére vonatkozott kollektív szerződés, de ma már kevesebbjükre, bár a húsiparban ennél jóval magasabb az arány. A szervezettségre – vagyis arra, hogy a munkavállalók milyen arányban tagjai a szakszervezetnek – nézve is csak becslések állnak rendelkezésre: mindenki csak a saját ágazatában lát viszonylag tisztán. Székely Tamás az országos szervezettséget harminc százalékra tette, míg a vegyiparban dolgozók nyolcvan százaléka szakszervezeti tag; Kapuvári szerint az országos szervezettség alulról közelíti a húsz százalékot, a húsiparban pedig cégenként változó a helyzet.

Láthatatlan szervezetek
A közelmúlt legfurcsább szakszervezeti ügye a nemrég Rácalmásra települt koreai gumigyár, a Hankook története. A meghirdetettnél rosszabb feltételekkel felvett munkavállalóknak számos panaszuk volt – kezdve a túlóradíjaktól egészen a bérelt lakásokra vonatkozó lakhatási támogatások ki nem fizetéséig –, amelyek megoldására a Hankook Tires nem mutatott hajlandóságot. A megalakuló szakszervezet addig csak a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetén keresztül kommunikál a vezetőséggel, amíg nem jutnak valamire a kollektív szerződés megkötésében, ugyanis attól tartanak, hogy a mozgolódókat az amúgy is jelentős fluktuációt mutató cégtől könnyen elbocsátanák. A Hankookot most már két bírósági ítélet kötelezi arra, hogy a helyi szakszervezetet ismerje el úgy, hogy azt sem tudja, kik annak vezetői. A tárgyalásokat jelenleg Székely Tamás, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének alelnöke viszi – kevés eredménnyel. Lapunk úgy tudja, hogy a Hankook magyar vezetését a közelmúltban teljesen lecserélték, a tárgyalások ezért állnak. A VDSZ szerint a tét az, hogy akar-e a Hankook rendezett munkaügyi kapcsolatokat – hiszen ez a feltétele a még Kóka János volt gazdasági miniszter által megígért jelentős állami támogatás folyósításának, amiből egy százmilliós nagyságrendű öszszeget egyszer már visszatartott a munkaügyi tárca.

Nemzetközi szokások
Európában alapvetően két dolog határozza meg a szakszervezeti struktúra milyenségét: milyen szervezet gyakorolja a szakszervezetnek a vállalat irányításához kapcsolódó jogosultságait, illetve milyen szinten születnek a megállapodások.
Ennek alapján létezik a német modell, ahol – a magyar rendszerhez hasonlóan – vannak alkotmányosan szabályozott, erős üzemi tanácsok, amelyek belelátnak a vállalatirányításba, viszont a szakszervezet elsősorban ágazati szinten szerveződik, a bérekről az egyes gazdasági szektorokban külön állapodnak meg.
A skandináv és a Benelux államokban nincs üzemi tanács, a vállalatirányítás ellenőrzésére vonatkozó jogokat is a szakszervezet gyakorolja. Itt még nagyobb a koncentráció, mint a német modellben, a területenként felálló szakszervezetek az egyes üzemekbe már nem is delegálnak senkit. A skandináv modellben a munkanélküli-ellátást a szakszervezetek keretein belül biztosítják, ezért a szervezettség százszázalékos.
Franciaországban alacsony – tízszázalékos – szervezettség mellett nagy lakossági támogatása van a szakszervezeteknek.
Magyarországon a tagdíjak hatvan-hetven százaléka kerül az üzemekben az egyesülési törvény alapján létrehozott szakszervezetekhez, a maradék jut az ágazati szervezetekhez, akik a pénz egy részét továbbadják az öt nagy szakszervezeti szövetség valamelyikének. Nálunk az országos egyeztetésekben kevésbé vitézkednek, játékterük elsősorban üzemi szintre terjed ki.

Szolidáris franciák
Április 11-én, 19 nap után véget ért a Renault romániai gyárában a sztrájk. Sikernek számít, hogy a szakszervezet átlagosan 20 000 forintnyi összegnek megfelelő fizetésemelésben egyezett meg a munkaadóval. Miközben, a francia sajtó szerint, a vállalat 150 millió eurót vesztett, hiszen az üzem kapuján naponta 1300 Dacia Logan szokott kigurulni – a Renault franciaországi munkásai pedig szimbolikus pénzgyűjtést rendeztek román kollégáik számára, és szakszervezeti képviselőik is a helyszínre utaztak.
A régióban az autógyártó-ipari fizetések lényegesen gyorsabban emelkednek, mint azt korábban gondolták. Az Eurostat statisztikái szerint 2007 utolsó negyedévében Romániában 21,6, Lengyelországban 11,1, Szlovákiában 8,1, Csehországban 6,7 százalékkal nőttek a munka költségei – Németországban ez másfél, Franciaországban 3 százalék volt. Ebből kifolyólag a Közép- és Kelet-Európában befektető nagy autógyártók – Ford, Kia, Hyundai, General Motors – újragondolhatják stratégiájukat. Megtörténhet, hogy rövid ideig ugyan nagyobb fizetésnek örülhetnek a most sztrájkolók, aztán pedig, három-négy év elteltével, munka nélkül maradnak: az autógyártók kiaknázatlan területek felé kezdenek terjeszkedni.

Lövöldözés Chicagóban
Tudjuk, hogy csak az ünnepek elnevezése, a hozzájuk kapcsolódó szokások változnak, maguk a dátumok nem nagyon. Május elseje is a kereszténység előttről maradt ránk: ez a nap a nyár első napja, amit valamilyen formában a különböző pogány tradíciók szerint is ünnepeltek. A keresztény kultúrkörben május Szűz Mária hónapja. De hogy jönnek ehhez a munkások? A választ a XIX. század végi amerikai munkásmozgalom környékén kell keresni.
A chicagói McCormick aratógépgyárnál kezdődött a gond 1886-ban, bár akkor már május harmadikát írtak: harmadnapja folyt az általános sztrájk az Egyesült Államokban, mintegy nyolcszázezer munkás részvételével. A helyettesítésükre kivezényelt sztrájktörőket a munkások nem akarták beengedni a gyárba, dulakodni kezdtek, a rendőrök a tömegbe lőttek, négyen meghaltak. Másnapra a felháborodott sztrájkolók tüntetést szerveztek a Szénapiac térre, amelyet a szervezők békésnek szántak, de az előző nap eseményein felháborodva voltak olyanok, akik fegyvert vittek a gyűlésre. A szervezők elmondták beszédeiket, és úgy tűnt, a megmozdulás véget is ér. A rendőrsorfal elkezdte kiszorítani a munkásokat a térről, amikor valaki egy bombát dobott az egyenruhásokra. Egy rendőr meghalt, társai tüzet nyitottak, a végeredmény: hét halott rendőr, legalább négy halott tüntető meg számos sebesült. Az események után a szervezőket tartóztatták le, úgy állítva be a dolgot, mintha eleve azért szervezték volna a tüntetést, hogy bombával dobálózzanak. Az ezt követő perben négyüket halálra ítélték. Az erőszakba fulladt tüntetés négy évre lehetetlenné tette, hogy a nyolcórás munkanapot egyáltalán szóba lehessen hozni, azonban 1890-ben újult erővel támadt fel a mozgalom – ekkor ünnepelték először május elsejét a munka ünnepeként.

Amikor kék volt az ég
Biztosan volt olyan is ezen a napon, hogy metsző szél vágta az arcunkba az esőt. Mégis, a saját május elsejémen mindig kék volt az ég és vakítóan sütött a nap. Álltunk szemben az emelvénnyel, melyen azok sorakoztak, akiket névre szóló meghívóval invitáltak az ünnepségre. Ők a gyülekezés alatt egy iroda mélyén már megitták a reggeli konyakot, kávét, hozzá pogácsát ropogtattak. De hát így volt ez rendjén. Mi, ott lenn, velük szemben, kiböjtöltük az úttörők versikéjét, a véget érni nem akaró beszédet, majd az Internacionálé után diszkréten egy ház sarkához támasztottuk a táblánkat, és loholva igyekeztünk a vállalati üdülőbe vagy a katonai sátorba, ahol a gyalult lócákon már ott vártak a haverok vastag, habos friss csapolás mellett, melyet ingyen mért ezen a napon a büfés.
Míg a főnökség asztalánál a termelési eredményekkel nyűglődtek, mi sutyorogva megbeszéltük, hogy pörköltöt avagy rántott húst kérjünk krumplival a gulyás után. Később került üveg bor is, és amikor a hangulat már az ingnyakakat gombolgatta, az ember odamehetett a vezérhez és elmondhatta panaszát a méltatlanul alacsony órabérről, a meg nem érdemelt fegyelmiről, de ilyenkor lehetett segítséget kérni a gyerek felvételijéhez, a lakáskiutaláshoz is. A válasz legtöbbször igenlő volt, akár történt később valami, akár nem… Aztán szétoszlott a nép, a sátorok között vattacukor ökörnyála szálldosott, mert közben előkerült az asszony is a gyerekekkel – ők egy másik sátorban ebédeltek, ahol a gulyás csípősebb volt, és ahol a rántott hús után édesség is dukált. Otthon még kivettük a Kőbányást a hűtőből, aztán a televízió előtt csendben elszunyókáltunk. Álmunkban lufikon szálldostunk, táblaerdők között. Mindegyiken ez állt: „Éljen május elseje, a sör és a rántott hús nagy ünnepe!”

Fotók: Bohanek Miklós, Kállai Márton, Németh András Péter