Emésztési panaszok

Negyvenmillió forintjába kóstálna a bobai önkormányzatnak, száznegyvenmillióba a szippantósnak az évtizedek óta zajló kaland: egy gödörbe engedik a szennyvizet. Fizetni persze egyiknek sincs miből. A környezetvédelmi hatóságnak nincs mérlegelési jogköre, tehát nem mérsékelheti a bírságot. A nagy kérdés pedig az, hogy most ugyan tort ül az igazságszolgáltatás a bobaiak fölött, de a derítőkből ma is szivárog a szennyvíz valahova.
Magyarország 2015-ig vállalta, hogy minden, kétezernél több lakosú szennyvíz-kibocsátási körzetben megépíti a csatornahálózatot, és megoldja a tisztítását is. Ez azt jelenti, hogy az ennél kisebb településeken nem muszáj csatornázni – de ettől függetlenül a szennyvizet meg kell tisztítani, vagyis olyan helyre kell szállítani, ahol abból a szenynyeződések jelentős részét eltávolítják. Elvileg azt gondolnánk hát: milyen jó a kistelepüléseknek! De valójában ők is jobban járnak, ha csatornáznak, ugyanis nem mindegy, hogy a méregdrága gázolaj vagy az olcsó gravitáció szállítja el alóluk a trutyit.
Azt azonban, hogy mit szeretnének, az állam az önkormányzatokra bízta. Ahol sikerült, ott létrejöttek a csatornatársulások: több település közösen épít egy szennyvíztisztítót, és odavezetik majd a szennyvizet. Ám ez ilyen formában drága mulatság lenne, ha – elsősorban az úgynevezett kohéziós alapokon keresztül – az unió nem támogatná a beruházásokat. A csatornahálózatok majdnem nyolcvan százalékban európai támogatásból épülnek, és mellettük hazai pályázati lehetőségek is rendelkezésre állnak – most éppen a KEOP (Környezet és Energia Operatív Program) keretein belül.
Ez nem változtat azon, hogy a lakosságnak és az önkormányzatnak is a zsebébe kell nyúlnia, mivel az unió utólag fizeti ki a támogatást, a köztes időre hitelt kell felvenni. Fedezetül pedig a lakossági hozzájárulás szolgál: így sok helyen a csatornából semmi nem látszik még, de már rég fizetik a hitel törlesztését.
A kistelepülési kereseti viszonyokról sokat elmond, hogy a havi kétezer, netán kétezer-ötszáz forintos lakáskasszaféle előtakarékossági befizetés körülbelül a lakosok tíz százaléka szerint megfizethetetlen terhet jelent a háztartásra, ezért eleve meg sem kötötték az erre vonatkozó szerződést. Ők most kerülnek bajba, ugyanis a vonatkozó kormányrendelet kimondja, hogy ha egy településen az ott élők hetven százaléka ráköt a csatornára, akkor a többiek automatikusan tagjaivá válnak a csatornatársulatnak, vagyis tőlük is behajtható a hozzájárulás. Csak ők nem kapják meg a „csatornakassza” keretein belül elérhető állami támogatást, sem az önkormányzatok által rendszerint folyósított kedvezményeket.
A lakosság egy kisebb részében, amely nem áldozna a tiszta ivóvízre meg a környezetvédelemre havi kétezer-ötszáz forintot sem, nem sikerült tudatosítani, hogy ha ugyanezen komforthoz a saját erejéből akarna hozzájutni, az pont tízszer ennyibe kerülne – a minimális hozzájárulása csak feltétele a többi támogatás megszerzésének.
Ugyanakkor igazán rosszul azok jártak, ahol az önkormányzat ügyetlenkedése miatt sehová nem sikerült csatlakozni. Márpedig ilyen is akad szép számmal. Ugyanis a szennyvizet mindenképpen tisztítani kell, feltehetőleg az uniós támogatásból épített berendezések valamelyikében. Csakhogy ennek piaci ára lesz – és sem erre, sem a tengelyen való szállításra nem kap majd a lakosság kilencvenszázalékos támogatást.

Szennyvízleves
– A szennyvíztisztítás első lépcsője mindig az, hogy kifogjuk belőle a durva szenynyeződéseket – világosított fel minket Németh Csaba vízépítő mérnök. Az első mechanikai lépcsőben rácsokon fennakad a fadarab, betét, rongydarab meg az egyéb elképzelhetetlen dolgok, amiket az emberek leengednek a csatornán. A következő lépcsőben kiülepítik belőle a homokot, illetve a kisebb kavicsokat, úgy, hogy különböző keresztmetszetű csöveken folyatják át a vizet, így gyorsítva-lassítva annak sodrását. Ezután kezdődik a biológiai szennyvíztisztítás, amelynek nagy vonalakban az a lényege, hogy egy medencében kevergetik a masszát, miközben megfelelő időpontban meghatározott mennyiségű oxigént fújnak bele, így segítve a baktériumok, gombák végezte lebomlást. A folyamat végén a medence tetején a befogadó közegre – folyóra, tóra – szabott határértékeknek megfelelő tisztaságú víz van, az alján meg szennyvíziszap. Utóbbi feldolgozása, elhelyezése jelenti a komolyabb problémát. Bár a mezőgazdaságban minden bizonnyal hasznosítható, de széles körben elterjedt megoldások egyelőre még erre sincsenek.

Díjfizetés halasztva
Baranya megye 379 lakosú falujában, Alsómocsoládon két éve építették meg a szennyvízcsatornát, tipikus honi forgatókönyv alapján. Mint Dicső László polgármestertől megtudtam, mindez pályázati forrás bevonásával, előtakarékossággal, s a lakosság és az önkormányzat közötti együttműködéssel sikerült, második nekifutásra. A korábbi szabályozás nem tette lehetővé a kétezres lélekszám alatti települések támogatását, ezért először nyolc községgel társulva próbálkoztak. Ám érezvén esélytelenségüket, leváltak, 2004-ben önállóan pályáztak, és nyertek 60 millió forintot a SAPARD program keretében. Mivel a szennyvízhálózat összköltsége 90 millióba került, a falu mintegy száz ingatlantulajdonosának kellett előteremtenie a hiányzó 30 milliót. Ebben segített a Fundamenta-alap, s 2002-ben az alsómocsoládiak – néhány kivétellel – némi önkormányzati agitáció hatására, miszerint a belépők havi vízdíjából az önkormányzat tíz százalékot átvállal, előtakarékoskodni kezdtek.
– Amikor a pályázatot megnyertük, portánként 100-110 ezer forintos megtakarítással számolhattunk – mondja a polgármester. – De a neheze csak ezután jött, mert ezeket az összegeket az önkormányzatnak házanként 40-50 ezer forinttal ki kellett egészítenie, hogy a családok megtakarításaikhoz újabb 150 ezer forintos, négyéves futamidejű, 6 százalékos fix kamatozású hitelt vehessenek fel: a hiányzó 30 milliót. Nagy munka volt a szerződések módosítása, de megérte: 2006-ban megépült a csatorna és a környezetbarát tisztítótelep. A próbaüzem idején szennyvízdíjat nem fizetett a lakosság. Az első évben a díj – mely jelenleg 285 forint köbméterenként – húsz százalékát, azt követően minden évben további húsz százalékot kell fizetni, a teljes díjat pedig 2011-től kell leróni.

Tiszaug kanosszajárása
Az idén lesz tíz éve, hogy a Tisza bal partján fekvő Tiszaug átevezett Szolnok megyéből a folyó jobb partján kezdődő Bács-Kiskunba. Azóta rossznak bizonyult a döntés: máig megoldatlan a falu csatornázása. Pedig a szomszédos, többszörösen hátrányos helyzetű falvakba ömlik a pénz, Tiszaugba viszont nem:  a fejlett Kecskeméthez tartozik, így kimaradt a pályázatokból.
Két-három éve a település önkormányzata vette kezébe a tisztítómű és a csatornázás ügyét. Falugyűléseken győzködték a lakosságot a Tiszaugi Víziközmű Társulat kebelében való előtakarékosságra. A társulat 2005. december 9-én keltezett levelében értesíti tagjait, hogy érdekeltségi hozzájárulásaikat a szervezet számlájára kell befizetniük egy nagyobb összegben, majd havi részletekben. Aztán megjelent egy fővárosi cég, amelyik megcsillantotta a reményt: önrész, tehát előtakarékosság nélkül egy alapítvány vállalkozik a beruházás teljes finanszírozására. A futótűzként terjedő hír megtévesztette a falubelieket, akik ezután értelmetlennek látták a befizetéseket. Kútba esett a pénzgyűjtés, és felvetődött a beruházás megvalósítására alakult társulat feloszlatása is, bár erre végül mégsem került sor.
Időközben a tervek elkészültek, az engedélyek megvannak. Mondhatni, Tiszaug a rajtvonalon áll és a startpisztoly hangjára vár. Vagy nem vár, hiszen a hajdani halászfalu ezerfőnyi lakosa, köszöni szépen, jól megvan csatorna nélkül is. Ha a tervek szerint 2010 augusztusára mégis megvalósulna a fejlesztés, annak működtetése a lakosságot terhelné. Vagyis fizetniük kellene a „komfortért”, amit az elöregedő népesség aligha fogadna kitörő ovációval.

Iszapból komposztot
Nemcsak a szennyvíz ártalmatlanítása, hanem a közben keletkezett szennyvíziszap elhelyezése is sok fejtörést okoz a szakembereknek. Több helyen elégetik, elássák vagy egyszerűen a tengerbe zúdítják. Pedig létezik sokkal praktikusabb megoldás is: a mezőgazdasági hasznosítás. Szabolcsban biztató kísérleteket folytat a Nyírségvíz Rt. telepein keletkező iszap végleges elhelyezésének megoldására a debreceni agráregyetem nyíregyházi kutatóközpontja és a Nyírségvíz társulása.
A komposztált iszapot évekig tesztelték a növénytermesztők, s mára egyértelműen megállapítható, hogy annak hatása kiváló, különösen a rossz vízgazdálkodású, szerves anyagban szegény talajokon. A talajjavító hatás elsősorban annak köszönhető, hogy a talajba vitt szerves anyagok fokozzák a föld víztartó képességét és csökkentik a talajeróziót. Mint Mészáros József, a Nyírségvíz Rt. nyíregyházi szennyvíztisztító telepének vezetője elmondta, a komposzttal dúsított földeken a köles, a burgonya erőteljesebben nő, és a káposzta fejesedése is korábban befejeződik. Ugyanezt tapasztalták a kukoricánál is.
A kísérletező kedvű nyírségiek a napokban kapták meg komposztjukra a forgalmazási engedélyt. A szántóföldeken még meglehetősen költséges használni, de a virágkertészeknek már most kifizetődő.

Ki a Tisza vizét issza
Lássuk, milyen tanulságokat tartalmaz a szennyvízügy! Odáig megvan, hogy a természetre vigyázni kell, ezért nem jó közös erővel lepisilni a vízbázist, még ha olyan szerencsések vagyunk is, hogy homokos a talaj, és szépen elfolyik a lé a derítőből. Az attól nem tűnik el. Hanem megisszuk.
Erre azt mondja az unió, hogy szegények, hát nincs pénzük csatornára, azért dagonyáznak a szennyvízben, hát nesztek, adunk mi, éljetek emberhez méltó életet ti is. Csak aztán mindenféle feltételeket szab, hogy az a terv azért ésszerű legyen, meg tíz falu építsen egy gödröt, meg valamennyit fizessen az is, akinek ez végül jó lesz – és máris megvan a baj. A magyar ember nem szereti, ha azt mondják neki, hogy legyen jóba’ a szomszéd faluval. Meg azt sem, ha fizetni kell. A magyar ember addig szolidáris, amíg nem látja, hogy az neki mibe kerül.
Azt mondja egy jóember nekem: miért költsön ő arra, hogy védje a mások környezetét, amikor ővele a társadalom nem szolidáris: kevés a rokkantnyugdíja. Arra a kis időre már eljárogat a kert végébe. A levét nem ő issza meg, de ha mégis igen, hát már megszokta az ízét. Mire a másik azt mondja, hogy ő szolidáris a rokkantnyugdíjassal, mert fizet adót, és a rokkantnyugdíjas abból él, ezért illő lenne, ha cserébe emberünk szintén kicsit szolidáris lenne, és szépen befizetné a csatornadíjat. A vége a szokásos: az egyiknek nincs pénze, ezért a másikat hibáztatja, a másik meg érzi a büdöset, és az elsőt hibáztatja.
Mindenki mérges, pattog, zagyválja a kis mondanivalóját, az unió dönti ide az európai adófizetők pénzét, néhányan halásznak a zavarosban, a rohamléptekben, tizenhat alvállalkozón keresztül lefektetett csatornákban visszafele folyik a lé. És erre mi azt mondhatjuk csak, amit a rokkantnyugdíjas a kerti budiról, meg a bobaiak a határban a Trutyi-tóról.
Büdös. De sokan még így is szeretik.