Mennyit ér a tanár vére?

Ez a tanév nem kedvezett a közoktatásban dolgozó tanároknak. Sorra robbantak ki azok az iskolai botrányok, amelyek a tanár-diák konfliktusok új dimenzióit nyitották meg: verték, nyilvánosan megalázták a szülők, illetve a diákok az oktatóikat. Persze most mindenki felkaphatja fejét, hogy ugyan már, minek általánosítani, hiszen sokkal több tanárt nem vertek meg, mint amennyit igen. Ne hallgassunk rájuk! Ez az általánosítás ugyanis a pozitívumok közé tartozik. Még érzi a társadalom és benne az egyén, hogy valami nagyon mélyen beágyazott, valami ősi norma sérült, valami nagyon egyértelmű erkölcsi szabály került veszélybe. Ezért egy bántalmazott tanár esetében a többség úgy véli, a tanárságot éri sérelem. Ha fizikai támadás célja lehet az, aki megtanít írni és olvasni, aki megtanít a világ egyfajta értelmezésére, akkor a jövő igen rövid időn belül beláthatatlanná válik.
Gondoljunk csak vissza Kosztolányi Aranysárkány című regényére! Liszner Vilmos azért verte meg Novák Antal tanár urat, mert Novák tanár úr a maturán megbuktatta Vilit. Egész Sárszeg felháborodott, mi több, regénytéma lett az esetből.
A diákok ma már addig elmerészkednek, hogy a tanár heccelése fizikai bántalmazásba torkolljon – amit, ha a móka úgy kívánja, meg is örökítenek az utókornak. De mi lehet az ok? Mi lehet az, amiért a gyermek – valós vagy vélt sérelem alapján – kezet emel a tanárra?
Az egyik ok biztosan a megváltozott rendszerben keresendő. Az új gazdasági berendezkedéshez nehezen alakul ki és rögzül egy pontosan körülírható életvitel. A szülők nem feltétlenül érkeznek haza a munkahelyükről akkor, amikor a gyermek már otthon van, így az nyilván kevesebb figyelmet és törődést kap. A gyermek biológiai órája azonban nem változott meg a rendszerváltással, ő ugyanúgy lesz kiskamasz, nagykamasz, ennek az öszszes kellemes és kellemetlen velejárójával. Ezért a lázadás terepe fokozottan az iskolára tevődik át, és a pedagógusoknak olyan élethelyzetekkel kell szembenézniük, amelynek kezelése, értelmezése, eligazítása hagyományosan a család feladata volt. Erre a tanárok nincsenek felkészítve, sőt: valójában nagyon kevés dologra készíti fel őket az egyetemi tanárképzés.
Gondoljunk bele: a középiskolai tanévek a személyiségfejlődés egyik legkonfliktusosabb időszakát ölelik fel, és erre az egyetemeken a tanárjelöltek féléves gyakorló tanítással készülnek fel. Mit lehet megtanulni és begyakorolni fél év alatt? Tanmenetkészítést, óravázlat-készítést és annak viszonylag pontos betartását lehet – de azt, hogy a huszonegyedik század gyermeke mivel néz szembe, milyen problémákkal érkezik az iskolába, már nemigen. A konfliktuskezelésről pedig már nem is érdemes beszélnünk.
A képzés mellett persze elő lehet venni a magabiztosan megnyergelhető vesszőparipát, mármint hogy a tanári hivatást nagy százalékban az arra nagyon is alkalmatlan, kényszerűségből tanárnak álló fiatalok választják. Ennek fő oka a közalkalmazotti fizetésben keresendő. Igaz, szinte minden iskolában akad egy-két lelkes fiatal, illetve megszállott pedagógus. De a fiatal hamar belátja, nem tud családot és biztos anyagi körülményeket teremtő életvitelt kialakítani, így pár éves Don Quijote-i harc után pénzre váltja tehetségét. Az idősebb, motivált, jó pedagógusnak pedig nem marad más, ha nem akar szintén pályaelhagyó lenni, minthogy – más, iskolán belüli, pedagógusi karrier lehetősége nem létezik – az iskolaigazgatói székre pályázik, amely elnyerésével óraszáma radikálisan csökken, és a kiváló pedagógusból lesz egy közel sem biztosan kiváló vezető.
A kiéleződött tanár-diák viszony egyik lehetséges megoldása, ha a tanítással kapcsolatos összes elképzelésünket átformáljuk. Azonban az úgynevezett reformpedagógiát és -tanmenetet követő iskolák – tisztelet a kivételnek – nem túl nagy számban tűnnek föl az országos továbbtanulási kimutatások élén. Szokás azzal védekezni, hogy az onnan kikerülő diákok teljesítménye később bontakozik ki, tudásuk később kamatozik. Csakhogy amit a hazánkban jelenleg működő társadalmi és gazdasági berendezkedés egyáltalán nem ismer, az a versenyben késlekedők bevárása.
Demagóg a kérdéskör, de akkor is itt izzik: miért működött a századelő tekintélyelvű iskolája – nyilván nem a tekintély volt a kulcsa –, miért a századelő középiskolái adták meg majdani Nobel-díjasaink alaptudását? És miért volt Ács Feri és Boka becsületes? Miért látták végül be a Pásztorok, hogy az einstand erkölcsi bűn?

Brutális tizenévesek
Januárban egy szóváltást követően úgy megverte 18 éves társát egy ökölvívással foglalkozó diák a főváros egyik utcáján, hogy az belehalt sérülésébe.
Január végén egy ifjúsági Európa-bajnoki bronzérmet is szerzett bokszolót két társa verte meg.
Márciusban egy nógrádi iskola igazgatóját verte meg egy házaspár, mert lányukat tarthatatlan viselkedése miatt a pedagógus elültette addigi helyéről.
Március végén megint Budapestre figyelhettünk: egy idős tanárt megrúgott, lökdösött és egy fém csapteleppel fenyegetett meg egy 16 éves diák. Márciusban még két botrányról adott hírt a sajtó. Egy tanárverő diákot rendőröknek kellett elvezetni. Kaposváron egy sokszorosan bukásra álló lány köpdöste le tanárát, zavarta folyamatosan az órákat és verte társait; a lányt kizárták.
Májusban egy Heves megyei általános iskola tanárnőjét fojtogatta egy anya, mert a pedagógus szóban figyelmeztetni merte két iskolás gyerekét.
Május végén Pakson az igazgatónőt és egy tanárt fenyegetett, majd támadott meg egy szülő.
A legutóbbi hír egy pedagógusról szólt, akit az utcán vert meg egy 16 éves fiú, mert a tanár felelősségre merte vonni öccsét, és egy pofont is adott neki.

Pénzért megbecsülést
Gyakorta elhangzik az a kérdés: baj van-e a magyar pedagógusok képzésével, nevelési módszereikkel, s ezért történhetnek meg az eldurvuló diák-tanár konfliktusok? Cserhalmi Zsuzsát, a budapesti ELTE BTK adjunktusát, módszertani oktatóját kérdeztük a kiútkeresésről és a pedagógusok erkölcsi elismerésének lehetséges módjairól.
A szakember abban látja az alapproblémát, hogy a 40-50 évesnél idősebb pedagógusok többségében nem alakult ki az egészséges önbecsülés, belső harmónia, mivel sosem részesültek kellő erkölcsi és anyagi elismerésben. Ha azonban a helyes önértékelés hiányzik a nevelő személyiségéből, és nem érzi, milyen értékes a munkája, nem tudja sem önmagát, sem az adott tantárgyát elfogadtatni a diákokkal. A gyerekek pontosan érzik, kik azok a tanárok, akikkel packázhatnak, akiket megalázhatnak. Szomorú, hogy ezt nemcsak a diák teheti meg, hanem olyan szülő is, aki sok esetben ugyan kevésbé képzett, mint a nevelő, de anyagilag jobb helyzetben van. Ez pedig egyes szülőkben úgy rögzül: a pénz erkölcsi fölényt jelent. Ezt a mintát a gyerek is átveszi, aki nemcsak otthonról, a televízióból, de diáktársaitól is eltanulhatja a helytelen viselkedést.
A tanárnak viszont minden helyzetben meg kell őriznie méltóságát, és meggyőzően kell viselkednie. Ennek az alapja nem feltétlenül a jó anyagi helyzet, hanem a szellemi érték, a tudás. Cserhalmi Zsuzsa úgy gondolja: nincs baj a magyar pedagógusokkal, noha a szakmán belül mindenképpen léteznie kellene egy szakmaiságon alapuló differenciálásnak. Vagyis azoknak, akik elfáradtak, türelmetlenek, megkeseredtek korábbi sérelmeik miatt, s kevéssé képesek tudásuk legjavát átadni tanítványaiknak, el kell gondolkodniuk, érdemes-e a pályán maradniuk. Mások azonban, akik kellő humorérzékkel, rátermettséggel és mindenekelőtt maximális szakmai felkészültséggel és elhivatottsággal rendelkeznek, nagyobb erkölcsi és anyagi elismerést érdemelnének.
Ha a hazai pedagógusok nettó 300-400 ezer forintot keresnének havonta – nyugat-európai kollégáikhoz hasonlóan –, valószínűleg nagyobb lenne a tekintélyük, megbecsültségük a társadalom és a diákok részéről is. Csakhogy erre központi forrásból vélhetően nem jut. Így, bármennyire fájó, a pedagógusoknak meg kell elégedniük megalázóan kevés, többnyire 100-140 ezer forintnyi illetményükkel.
– A mai magyar társadalom a kétkeresős család modelljére épül, így azoknak a pedagógusoknak van könnyebb helyzetük, akiknek a párja más területen dolgozik és jobban keres – magyarázta a szakember, s hozzátette: – Az elmúlt 10-12 évben szerencsére sokat változott a pedagógusképzés, így a tanárjelöltek pedagógiai és pszichológiai oktatása is érzékelhetően javult, ami a helyes önismeretben is segíti a hallgatókat. Ez a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években nem így volt. Akkoriban főként azért választották a fiatalok a tanári pályát, mert ez állt az érdeklődésük középpontjában.

Elfuserált nemzedékek
Most, amikor már a gyereket tornasorba sem szabad állítani, mert a kisebbeknek ez állítólag sérti a személyiségi jogait, azt hiszem, itt az idő szólni: elég volt!
Hogy miért is történik ma az iskolákban az, ami – ebben legalább kétgenerációnyi felnőtt a bűnös. Elsőként is az enyém, amely a hatvanas évek vége felé szabályosan szétrobbantotta az addig létező világot: az ezeréves rendjében megtespedt Földgolyón átszáguldó lázadások nemcsak forradalmakat és új államokat hoztak, hanem új eszméket, új zenét, új frizurát… Minden, ami addig volt, kidobandó – hirdettük és tettük; a Nagy Takarításban talán csak egyvalami maradt el: a hogyan tovább…
Igen, csak a mondat feléig jutottunk el… Rossz és gyűlöletes és embertelenül rideg volt a mindenütt honos porosz oktatási rendszer – amin még Nyilas Misi sem tudott rést ütni, pedig megkönnyeztük történetét –, de hogy helyette mi jöjjön, arra nem volt válaszunk. Ezt leplezendő azonnal reformokat vezettünk be, s az élőlényeken folytatott kísérlet azóta is tart… Azt hiszem, rólunk szól a szellemes graffiti: „Mi vagyunk azok, akiktől óvtak a szüleink…” És a mi gyerekeink – akik ma szörnyülködő apaként és anyaként nézik, mivé is nevelődött buta, elkényeztetett, követelőző gyerekük – büszkén vonultak tovább a sehová sem vezető úton…
Tartozom egy vallomással: annyi kudarc után is máig hiszek a liberalizmusban. De azt már látom, hogy a világ összes bajára tán mégsem nyújt egyetemes megoldást. Sőt, úgy tűnik, az életnek vannak területei, ahol több kárt okoz, mint hasznot. És erős a gyanúm, hogy az oktatás az egyik ilyen terület.
Sajnálom, kedves Nyilas Misi, de annyi méltatlanul elszenvedett megaláztatás után sem lettél analfabéta, amivel mai öntudatos társaid közül oly sokan bizony nem dicsekedhetnek. Mi több, a hited is megmaradt, hiszen majd te is tanár leszel, határoztad el – no jó, nem éppen debreceni –, mert a legfontosabbra, arra, hogy légy jó mindhalálig, meg kell tanítani a gyerekeket…
Teszem hozzá: meg írni, olvasni, számolni is…

Bruttó kétszázezer kellene
A közelmúltban a kormány bejelentette: a pályakezdő tanároknak az eddig egységesen alkalmazott béren felül 40 ezer forinttal nagyobb kezdő fizetést biztosít. A hír már most feszültséget gerjesztett a tanárok között. A Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete (FDSZ) szerint legalább bruttó 200 ezer forintos fizetésben kellene részesülniük a pedagógusoknak. Tehát nemcsak a kezdő tanárok bérét kell rendezni, hanem a tapasztaltabb generációét is. A szükséges forrásokat a központi költségvetésnek kell biztosítania, mivel az iskolákat fenntartó önkormányzatoknak erre nincs pénze, pedig a tanárok jövedelme a bértábla alján mozog – tette hozzá Kis Papp László, a szervezet elnöke.

Alsó harmada
Vekerdy Tamás gyermekpszichológust kérdeztük.
– Az oktatást gyermekközpontúvá kell tenni! Ez a jelszó jellemezte három ciklus oktatáspolitikáját, az eredmények mégsem látszanak.
– A közoktatás a társadalmi alrendszerek közül a legnehezebben mozdulók egyike. Csak egy példát mondok: Varga Júlia kutatása szerint nálunk az érettségizettek alsó harmada megy el tanári szakokra. Ennek alsó harmada megy ténylegesen tanárnak végzés után, és ennek az alsó harmada marad a pályán. Ez egy kontraszelektált szakma, ugyanakkor senki nem mer ezen a helyzeten változtatni, miközben nagyszerű pedagógusok is szenvednek ettől.
– Sok olyan, diákokat érintő könnyítés ment végbe, amelyeket ön is támogatott. Értek valamit?
– Rengeteg olyan tananyag eltűnt, ami mérések által igazoltan felejtésre van ítélve. Miközben a központi szabályozók módosulnak, addig az iskolák, élve autonómiájukkal, olyan helyi tantervet készítenek, amelyik nemegyszer a legrosszabb emlékű szocialista oktatási tervet is meghaladja anyagmennyiségben. A szöveges értékelés sem valósul meg igazán a kitöltött űrlapokkal… Ez a magyar oktatás kórképe: átsöpörnek rajta jó és rossz alapelvek, egyformán jelszószerűen.
– Ön szerint kezelhető az az agresszióhullám, ami mostanában az iskolákban elharapózni látszik?
– Ez nem speciálisan magyar probléma. Régen a kamaszkor 3-5 százaléka zajlott az iskolában, ma világszerte a kamaszkor 70-80 százaléka. Azok a somogyi bicskás legények, akikről mindig is tudtunk, most ott ülnek az iskolapadban, és ha kell, akkor ott bicskáznak. Bizonyos iskolarendszerek ezzel szembesültek és alkalmazkodtak. A magyar egyáltalán nem. Pedig megvannak erre is a kipróbált megoldások: drámapedagógia, iskolai színház, konfliktusoldás… A magyar rendszer nincs erre felkészülve, mert a tananyagot hajszolja.
– Módszereiket gyakran éri az a vád, hogy csak válogatott gyerekeken, alapítványi iskolákban működnek.
– Pedig önkormányzati iskolákban is beváltak. Meg lehet valósítani bárhol, és éppen ez a „bárhol” kiált ezek után a módszerek után.