M7 - az ország útja

Az egykorvolt „őspályát”, amely persze csak a legnagyobb jóindulattal volt autóútnak nevezhető, döccenős betonlapok sora alkotta. Nem szeretném dicsőíteni, de ez az útépítési technika, emlékeim szerint, a hitleri Németország szellemi örökségeként maradt ránk… Mindegy, hogyan is volt, mi, akkori „szerelmes biciklisták” – a legjobb indulattal is a mai ötvenes évjárat – mindebből mit sem vettünk észre, szerelmesen bicikliztünk a tó, bocsánat, A TÓ felé…
Valamivel később már autón robogtunk: aprócska vörös zászlóval díszített Moszkvicsok, zsír új Zaporozsecek, Trabantok (haj, hátsó ablakban bólogató kutya!), Wartburgok, az álomautónak számító nyitott Škoda Feliciák és a hivatali, pöffeszkedő Volgák hasították a szakadozó betont, hogy mintegy másfél-két óra alatt meg is tegyék a 100 kilométert. Amíg nem épült meg az új út, a régi – gyönyörű nyárfasor-vezette pálya – Székesfehérváron haladt át, ahol is illett meginni egy kávét – gyerekek, kértek fagylaltot? – a főtéri presszóban. Visszafelé meg az érdi emelkedő tetejére épült, panorámás presszó várta az utazót. Aztán, amikor 1971-re elkészült az új nyomvonal, annak is a bal oldali pályája, egészen Balatonvilágosig, már másutt álltunk meg. (Idevágó megjegyzés: a korabeli krónika folyamatosan Balatonvilágosról tudósított, holott az autópálya Balatonaligáig, egészen pontosan a pártüdülőig épült meg. Jó, innen valóban el lehetett fordulni Világos felé is, de a lényeg az elvtársak kényelme volt. És ettől kezdve pontosan 30 évig láthattuk az M7-es magára hagyott végét, mintegy 100 méter hoszszan a szántóföldön – hiszen csak 2001-ben folytatódott  az építkezés. Hiába, akkoriban egy kádári szemcsippentés alapján mi, boldog dolgozók „a gyalogosok pártján” voltunk, míg ők, a nem kevésbé boldog kiválasztottak inkább a Mercedesekén…)
De térjünk vissza az új parkolókra.
Ha tudod, hogy mi az 50-es és 83-as, kiderül az is: hanyas vagy… Az ötvenes eredetileg egy faház az út Balaton felé tartó jobb oldalán, ahol a legnagyobb szám a virslis hasé volt. (A virslit vékony hájas tésztába sodorjuk, megsütjük, amikor a tészta piros, forrón tálaljuk.) Az 50-es ma a pálya mindkét oldalán üzemelő fogadókombinát lett, ahol, azt hiszem, minden van, csak hasé nincs. Ha arra járok, már csak a tradíció okán is megállok, s kérem a virslis hasémat – az utóbbi időkben nemhogy nincs, de a pult mögött álló kislányok már nem is tudják, miről beszélek. Vén vagyok, mint az M7-es…
A 83-as kőnél épült vendégfogadó pedig arról lett híres, hogy ez volt az ország első non-stop, vagyis éjjel-nappal nyitva tartó étterme. Azt hiszem, megelőzte korát, az akkori forgalom mellett nyilván tökéletes ráfizetés volt a 24 órás nyitva tartás. Amin, az akkori szóbeszéd szerint, a motelrészbe rendszeresített hölgykoszorúval kívántak segíteni – meglehet ez a szolgáltatás is korán érkezett példás erkölcsű szocializmusunkba. A 83-as ma az egyik tankolda, mellette elrobogva úgy tűnik, a kamionosok pihennek ezen a tájon. Márpedig akkor valahol ismét csak lennie kell hölgykoszorúnak is…
– Az volt a jó világ – mondja Laci szomszéd –, amikor épült az M7-es.
Lent vagyunk háza alagsorában, ahol vagy három emelet mély labirintus, különböző pincék és kamrák, műhelyek sorakoznak. Ámulva nézem a bika falakat, az egész betonrendszert, amit tán még Honecker elvtárs, minden keletnémet félős atyja is megirigyelt volna. Az én Lacim elégedetten néz körül:
– Az utca végéig álltak a betonszállítók. Azt hiszem, akkor meg is süllyedt egy kicsit a föld. Pontosan már nem emlékszem, tán 40-50 kocsi hozta a betont az M7-ről. Aztán amikor lent elkészültünk, fölhúztuk fölé ezt az egyszintes házikót.
A szomszédom házával egyetemben – a rossz, de igazmondó nyelvek szerint – ahogy épült az M7, úgy épült mellette, előtte, utána az ország is… Jutott az építési anyagból mindenkinek, gyorsan emelkedtek a nyaralók a Velencei-tónál, épültek a házak Székesfehérváron, s ha jól tudom, a balatoniak sem jártak rosszul. Erre aztán nyugodtan elmondhattuk: ez nekünk épült…

Szépségverseny a fal árnyékában
Ugye van még, akinek fiatalsága emlékképei között ott tornyosul szaggatott, szürke vakolatával, kikandikáló tégláival a stopfal? Aki pechjére oly későn jött a világra, hogy már nem állhatott kinyújtott kézzel árnyékában, annak íme, némi múltidéző.
A stopfal lábától indult a balatoni út. Egy rég nem lakott ház utolsó tűzfala volt, ami – ki tudja, miért? – kimaradt a környéken szorgosan forgolódó, romboló markológép hatósugarából. Nem volt túl komplikált a házirend. Aki ingyen fuvarban reménykedett és nem múlt el még 25, kibuszozott a falig, ledobta hátizsákját, kinyújtotta a kezét, és várt néhány percig. Sok százan voltunk, és senki sem várt hiába. A falak korszaka volt. A berlini például világokat választott el, ez a fal nemzedékeket ültetett egy autóba. Kultikus hellyé vált a nyomtatott és internetes társkereső fórumok betonalapú elődje, a balatoni nyár, a szabadság, az önfeledt ifjúság mementója. Magam megfordultam a fal mindkét oldalán. Ültem és vártam – vezettem és válogattam. Ne szépelegjünk! Elhúzódó, ám mindig tárgyilagos szépségverseny zajlott a stopfal árnyékában. Persze, hogy a csajok keltek el először kérlelhetetlen sorrendben. Már az érkezők is úgy álldogáltak a fal környékén, hogy tudták, hányadik helyben reménykedhetnek. A fiúk igyekeztek kevéssé szakadtnak mutatkozni, bár néhány loncsos hajfürt, csíkos nadrág akkoriban még nem keltett félelmet senkiben.
Az autósok számára sikk volt szegény fiatalok hóna alá nyúlni. Szolidabbak voltak a viszonyok, bájos, szeretet- és szerelemteljes volt a stoppolás.
A hetvenes évek közepén, október táján őszes bozontú barátom megkért: ugyan ugorjunk már le Szemesre, lecipelni egy irdatlan televíziót. A fiatal, ahol tud, pakol, és útra készen várja jó három-négy évtizeddel idősebb barátját a hátsó ülésre vonszolt Munkácsival.
– Ezt azonnal tedd a csomagtartóba! – horkant fel.
– Már miért tenném? Összetörik!
– Törjön! A hátsó ülésre a félmeztelen stoppos csajok ülnek majd!
– Ernő, ősz van, a stopfal üres! És ha néhány vénasszony élvezi is a nyarat, az is állig begombolt.
– Majd megtanulod! Illúziók nélkül nem lehet balatoni utat tervezgetni!
Az autó kigördült, ülésen a Munkácsival, lassan elhúzott a stopfal előtt, és – ugye tudják? – két ledér szőke hölgy derékig gombolt blúzban integetett utánunk.
Azon a télen bontották le a stopfalat.

Balatontól a fogdáig
Marcaliból az M7-esen vezet az út Pest felé – legalábbis a Balatontól. Ezt én tizennyolc évesen tanultam meg – akkor, amikor behívtak sorkatonai szolgálatra.
A katonák legtöbbje szívesen járt stoppal, hiszen evvel is időt lehetett spórolni. Mert az eltávozásra engedélyt kapó sorkatonának az idő különösen nagy kincs volt: minél kevesebb időt töltött az utazással, annál több időt tudott a kedvesével tölteni. Az autósok pedig szinte kötelességüknek érezték, hogy felvegyék az út mentén meszelő katonát.
Volt azonban némi veszélye a stoppolásnak: az, hogy a tisztek nem vették jó néven. A külföldi rendszámú kocsiba pedig egyenesen tilos volt beülni. Különösen, ha valahonnan Nyugatról érkezett.
Kinek van azonban ereje visszautasítani egy fékező autót csak azért, mert a rendszáma nem tetszik a parancsnokának? Akkor, amikor mindössze huszonnégy órás eltávozást kapott, s tudja, hogy várnak rá? Nekem biztosan nem.
Egy kora nyári délutánon egy német – nem keletnémet – rendszámú kocsi állt meg mellettem. Idősebb házaspár ült benne, a férfi ötvenhatban hagyta el az országot. Szívesen beszélt magáról, a kinti életről. Az érdi emelkedő előtti benzinkútnál meg is állt, hogy egy kóla mellett folytassa.
Ekkor ütött be a krach. Ahogy kiszálltam, már tette is rám a kezét az ott lebzselő járőrszolgálat zászlósa. Hiába mondtam, hogy egyetlen hadi titkot sem árultam el, mese nem volt, szállhattam át a kocsijukba. Az éjszakát egy fehérvári laktanya fogdájában töltöttem, másnap pedig szállítottak vissza Marcaliba. Különösebb ügy nem lett az engedetlenségemből, de sokáig hiába is álltam a reggeli eligazításokon a szabadságot kérők sorába.
Aztán leszereltem, s amint tehettem, magam is mindig felvettem a sorkatonákat.  Később fogyatkozni kezdett a számuk, majd végképp eltűntek az út széléről. Ám akárhányszor megállok annál a benzinkútnál, eszembe jut az a bizonyos kora nyári emlék...