Visszakapom a másik kezem

De tovább kínáltak, és én elfogadtam, kezdetben csak azért, hogy a „nagyok” körében maradhassak. Amikor pedig már sikeresen rákaptam, nem volt feltétel a társaság, rágyújtottam magamtól is. Ennek éppen huszonöt éve. Azóta az életem részévé vált, és ma, negyvenegy évesen, keményen elfüstölöm a napi egy dobozt. Sajnos szívja a feleségem is, így akarva-akaratlanul „erősítjük” egymást, ahelyett, hogy gyengítenénk. Súlyosbító körülmény, hogy időnként a négy fiunk is nekem szegezi a kérdést: „Apu, miért dohányzol? Jó az a cigi?” Mit lehet erre mondani? Semmi értelmeset.
Nagy harmóniában ugyan soha nem éltem a bagóval, de azért „jól” megvoltunk sokáig. Mostanában viszont egyre kellemetlenebb a társasága. Például nem tudok tőle rendesen futni, ha focizunk vagy ha busz után kell rohannom, érzem, hogy fulladok. Kezdem azt is nagyon unni, hogy ha bármit teszek-veszek, ott kellemetlenkedik, mert leköti az egyik kezemet és a szemembe füstöl. (Mint például most nyáron is, vitorlázás közben.) Elmondhatom, jó lélektani pillanatban került hozzám Allen Carr Leszoknék a dohányzásról, de nem tudok! című hangosterápiája. Ezt meghallgatva rádöbbentem, mennyire értelmetlen ez az egész szenvedély. (Hogy ennyire meggyőző volt számomra, abban része van Szilágyi Tibor megragadó, hiteles szövegmondásának is.)
S hogy ez a CD mivel tette rám a legnagyobb hatást? A szabadság ígéretével. Annak a boldog tudatával, hogy ezután én is szabadon, két kézzel feszíthetem majd a vitorlakötelet, és úgy focizhatok fölszabadultan a fiaimmal, hogy közben nem kell levegő után kapkodnom. Ezért csöndben, de nagyon eltökélten elhatároztam: leszokom a dohányzásról.
Kelemen Tibor