Egy hét hordaléka

Adna-e ön száz forintot, ha kétszázat kap érte? S százmilliót kétszázmillióért? Egymilliárdot több milliárdért? A kérdés persze költői, gondolja az olvasó, hiszen ki nem tenné meg? Pedig van, aki efféle ajánlatot visszautasít. Talán mert törvénybe ütköző? Egyáltalán nem az, sőt! Éppen ezáltal bogozódna ki az, ami egyre kuszáltabb. De hogy hagyjam a rébuszokat, persze, hogy a színesfémlopásokról van szó. Tavasszal már csaknem úgy látszott, hogy végre rendeződik a helyzet, s a hatóságok megkapják a jogosítványokat a társadalom nagy részének az ellenérzését kiváltó jelenség fölszámolásához. Nem így történt. A napokban újabb törvényjavaslat került a Ház elé, amely szintén elbukott. A fémtolvajok pedig élnek és virulnak, a rendőrség hiába térképezte már fel régen az illegális telepeket, az orgazdák a szemük láttára vásárolják fel bagóért az egyébként értékes fémet. De miért bukik meg ismét és ismét a jelenséget visszaszorító jogszabály megalkotása? Arra hivatkozik a Pénzügyminisztérium, hogy ezáltal a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának feladatai növekednének, ami viszont pénzbe kerülne, az pedig nincs. De vajon nem érné meg pénzt áldozni rá, kérdezem én. Dehogyisnem. Hiszen a színesfémlopások évente többmilliárdos kárt okoznak. Ha ennél kevesebbe kerülne a felszámolásuk – márpedig kevesebbe kerülne –, már kedvező volna a szaldó. Nekünk. Úgy látszik azonban, a döntéshozóknak nem. Ők nem adnak száz forintot kétszázért. Az okokat meg csak találgatom. Arra gondolni sem merek, hogy a pénzügyminiszter akadályozza az áldatlan helyzet felszámolását. Merthogy egyebek mellett valamikor ő maga is színesfém-kereskedelemből élt.

De nem csak a fémlopások felszámolásában nem érzem az előrelépést, nem tudom azt sem, hogy miként fognak visszaszorulni a tanárverések. Még magam előtt látom azokat a szívszorító képeket, amelyek az elmúlt év végén járták be a sajtót: suhanc bántalmazott idős tanárt. Okos mondatokat lehetett akkoriban hallani a helyzet tarthatatlanságáról – majd nem történt semmi. Alig kezdődött el az idei tanév, máris két hasonló eset borzolja a kedélyeket. De már nem is diák vert tanárt, hanem a szülők, Kocsordon. A gyerek azóta nem jár iskolába. A tanár persze ugyanezt nem teheti meg, ám ha a bántalmazásuk elharapózik, ez is előfordulhat. Bizonyára egyre több lesz a pályaelhagyó, tekintélyük – ha van még egyáltalán – csökkenni fog, tanárnak pedig csak az megy majd, aki máshová alkalmatlan. S ez kinek lesz jó? Nem tudom. Néha az az érzésem, hogy a káosz felé rohanunk.

Jogot szolgáltat a bíróság, nem igazságot, szokták mondani, s ismét tapasztalhatjuk ennek az igazságát. Korbely János joga a napokban érvényesült Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. A testület kimondta: nem bizonyítható, hogy a tatai sortűz során a százados el nem évülő emberiség elleni bűncselekményt követett el avval, hogy lelőtte Kaszás Tamás felkelőt. Márpedig, ha „csak” sima emberölésről van szó, akkor az már régen elévült, elkövetője tehát nem büntethető. Azt hiszem, a bírósági határozat nem csak az én igazságérzetemet bántja, még ha elhiszem is, hogy az ítélet indoklása jogi, vagyis szakmai szempontból hibátlan. Úgy gondolom ugyanis, hogy a bűnös büntetést érdemel, még ha évtizedekkel ezelőtt követte is el a bűnét. Ez alól persze van kivétel, ám nem elsősorban az elévülés, hanem a bocsánatkérés esetében. Korbely János szájából viszont ilyen, tudomásom szerint, sohasem hangzott el. S hogy valójában nem bánta meg a tettét, azt abból következtetem, hogy magasabb fórumhoz fordult a Legfelsőbb Bíróság által meghozott ítélet ellen. Aki viszont nem bánja meg a tettét, annak megbocsátani is lehetetlen, legyen bármilyen idős is.