Mi lesz a játszma vége?

Az elmúlt húsz évben a romakérdésről éppúgy nem mertünk tisztán és világosan beszélni, mint korábban, mert valójában nem tudjuk a megoldását. Ráadásul az európai politikai értékeket akkor kezdtük átvenni, amikor igen nagy ázsiója volt Európában a multikulturális egymás mellett élésnek, s mindenfajta társadalmi integrációt támadásként fogtak fel a kisebbségek. Akkor az még nem látszott, hogy ez a szemlélet egy ketyegő bomba lesz, és teljesen mindegy, hogy jobboldalról vagy baloldalról nézem. A romakérdés kapcsán egyfajta értelmiségi köldöknézés folyik nálunk, például azon vitatkozunk, használhatjuk-e a cigánybűnözés kifejezést vagy sem. A lényegi cselekvés irányába mutató gondolkodást viszont szemérmesen kerüljük. Az idézetet a Tálas Péter biztonságpolitikai szakértővel készült interjúból másoltam ide a Szabad Föld 2008. augusztus 1-jei számából.
Gondoljuk csak végig alaposabban, hogy miről is olvashattunk imént. Az első fontos állítás, hogy mostanra kiderült, súlyos tévedés azt gondolni, hogy a kisebbségeknek nem kell alkalmazkodniuk a többségi társadalomhoz. Súlyos tévedése volt ez Európának – és nekünk, döntéshozó helyzetben lévő magyaroknak is – akkoriban, a rendszerváltás idején. A kisebbségek által vállalt tudatos elkülönülés igenis társadalmi feszültségeket szül, igenis élezi, izzóvá teszi a falu és a város mindennapjait, különösen akkor, ha mindez erőszakkal, a bűnözés legkülönbözőbb módozataival párosul.
Hiba a mai magyar politikai elittől, ha nem értesült arról, hogy Európában a szociológusok már integrációpártiak – ugyanis ez alapvető biztonságpolitikai kérdés. Ha ez az integráció a kisebbség egy részénél együttműködési hiányból meghiúsul, és az integrálódás helyett bűnözői létmódot választanak (és nemcsak a cigányokra gondolunk), akkor az európai hatóságok nagyon keményen lépnek föl velük szemben. Elég csak Olaszországra gondolnunk, ahol a katonaság cirkál az utcákon, vagy Angliára, ahol egy késeléses gyilkosság után minden szúróeszköz utcai viselése tiltólistára került. Nem vacakoltak azzal, hogy hány centi a bicska pengéje, hogy az fegyvernek minősül vagy sem. Nem, egyszerűen mindent betiltottak, mégpedig a lehető legdemokratikusabb érvek mentén: mindenkinek – kisebbségnek, többségnek – joga van az élethez, különösen az erőszakmenteshez.
De említhetném a 2003-as szlovákiai, terebesi éhséglázadás esetét, ahol a rendőrség páncélozott katonai járművekkel, helikopterekkel zónázta a területet, és elképesztő brutalitással verték meg a terebesi romákat. (Azt már csak halkan kérdezem: akkor miért nem kérte számon a magyar sajtó a szlovák rendőröket? Hiszen a mostani szurkolóverés ahhoz képest ártatlan, huncut fogócska volt csupán.)
És ezzel át is tértünk a következő fontos kérdésre: van-e cigánybűnözés vagy nincs? Igen: ami a magyar értelmiség köreiben folyik, „az köldöknéző”, üres fecsegés, mert sem a magyart, sem a cigányt nem tudjuk megvédeni a bűnözéstől – sem attól, amit magyarok követnek el, sem attól, amit cigányok. Aki azt állítja, hogy valaki azért bűnöző, mert az illető cigány, az rasszista. Aki viszont azt mondja, hogy a bűnözőket nem szabad romákra, magyarokra, ukránokra és még ki tudja, kikre felosztani, az jobb esetben nem hozzáértő, roszszabb esetben pedig elferdíti a tényeket. Ugyanis egész más bűnelkövetési szokások jellemzik az egyik, illetve a másik etnikumot, így a nyomozás, de még a bűnmegelőzés, az integrálás is egészen másmilyen megelőző lépéseket igényel. A megelőző lépéseket pedig egy egészséges, önbizalommal bíró társadalom reakciójának kell tekintenünk. Nem szabad alulnézetből viszonyúlnunk a kérdéshez: egyrészről azért nem, mert eleve föladjuk az egyenrangú pozíciónkat, másrészt pedig egy béka nem is biztos, hogy  félelmetesebb szemből, mint a feneke alól.
Ha megkülönböztetünk roma kultúrát mind zenében, mind képzőművészetben, mind irodalomban, akkor igenis meg kell különböztetnünk roma integrálódási folyamatot. Ami más, mint mondjuk a románoké vagy a szerbeké. Ugyanis mások a problémáik, mások a megélhetési nehézségeik és mások az esetlegesen ebből eredő rossz életvezetési szokásaik, így a bűnelkövetésük is. Az egyedi és sajátos problémákra célzottan adott hatékony cselekvési program talán helyes megoldás lehet.
Végezetül ismét hadd idézzem Tálas Pétert: Itt egy nagyon őszinte szembenézésre van szükség. Az elmúlt húsz év legnagyobb problémájának azt tartom, hogy nem alakult ki valódi, mértékadó cigány értelmiség, aki felvállalta volna a cigányság politikai vezetését, érdekképviseletét és integrálását. Ezért elsősorban az a politikai elit a felelős, amely saját pártpolitikai érdekeinek rendelte alá a cigány politikát és annak képviselőit is. A romakérdés biztonságpolitikai kérdés, mert megoldása a normál politikai ügymenettől eltérő intézkedéseket követel. Márpedig elsősorban ez tesz valamit biztonsági kérdéssé. Magam is így látom: romák és magyar politikusok mind felelősek a kialakult helyzetért, szükség van a békés és rendkívüli intézkedésekre, de a felelősöknek azt is érezniük kell, hogy igencsak fogytán a türelem. Nekünk és a romáknak pedig azt kell felfognunk, hogy a magunk módján mi is a felelősök közé tartozunk.