Tépett nagyhatalom

Hozzáértők úgy becsülik: az egyik svéd televízió magyar libatelepen készített képsorait hozzávetőleg egymillió euróért adták-vették a médiapiacon. Kérdés, miért mindig a hazai vízibaromfit találják meg a libavédők. Legutóbb például abból a Svédországból, ahol haszonállatként ismeretlen e madár, de ahol rendkívül erős az állatvédő mozgalom. Könnyen elhitték tehát: a tépés kínozza a szerencsétlen szárnyasokat.
– Ez a cirkusz másfél évtizede már elkezdődött, de 1998 körül úgy tűnt, hogy véget is ért – emlékezett vissza Bogenfürst Ferenc, a Kaposvári Egyetem tanszékvezető professzora, egy akkori vizsgálat irányítója. – Abban az időben az élve tépést nem az állatkínzás, hanem a tépők durva bánásmódja miatt támadták az állatvédő szervezetek. Az Európai Ágytoll Szövetség a TÜV hannoveri cégét kérte fel a magyar libatelepeken folyó tépés felülvizsgálatára. Megbízásuk alapján független csoportok járták sorra a tépőhelyeket. A megfelelőnek találtatott telepek megkapták a tépést engedélyező tanúsítványt.
A Hortobágyi Lúdtenyésztő Zrt. 2009. december 31-én lejáró okiratát magam is láttam. Varga Ferenc tulajdonos-cégvezető szerint vaskos dokumentumban rögzítették a lúdtartás és a tépés feltételrendszerét. A szakember elmondta: a kifejlett liba 42-44 naponként tépés nélkül is tollat vált. Ezért kerül sor hathetente a tépésre – ami a nyári melegben nagyon igénybe veszi a többnyire alkalmi munkában dolgozó tépőbrigádok tagjait.
– Nehéz volt kideríteni, hogy a svéd tévések Magyarországon hol forgatták a hazájukban általános felháborodást kiváltó felvételeket – mondta Bárány László. A Baromfi Terméktanács elnöke arra utalt, hogy a „főszereplők” tarka májlibák voltak, s ilyeneket nálunk nagyon ritkán szokás tépni. A fehér színű és kiváló minőségű magyar tépett tollat keresik a nyugat-európai, főként a német feldolgozóüzemek. – Az állatkínzás miatti szigorú büntetés indokolt, és nem túlzás az ily módon előállított áruk elleni bojkott sem – szögezte le az elnök. – Az állatvédők túlzó megnyilvánulásait azonban nem tűrhetjük szó nélkül.
Bogenfürst professzor szerint Európában már nem vagyunk libanagyhatalom. Ezt a címet most – erős német pénzügyi köröktől támogatva – fokozatosan a lengyelek veszik át. Zabbal hizlalt, ízletes húslibáikkal hódítanak. Csakhogy a fénykorához képest gyengélkedő magyar lúdtermelés még mindig zavaró tényező. Mert versenytárs. A töméssel hizlalt májliba „mellékterméke” ugyanúgy libahús, mint a kétszer-háromszor tépett „toll-libáé” – azért az idézőjel, mert kizárólag a tollukért sehol a világon nem tartanak ludakat.
Vajon mekkora üzlet rejlik a honi libatollban? A KSH adatai 2000-ben csaknem 1400, négy év múlva alig ezer, 2007-ben megint 1200 tonna fölötti éves libatolltermelést rögzítenek. Ennek értéke 2,6 és 2,8 milliárd forint közötti. A szakértők azonban a vágás után lekopasztott, úgynevezett ipari liba- és kacsatollal együtt 3500 tonnányi éves tolltermelésről tájékoztattak; ennek értéke legfeljebb tízmilliárd forint. Összehasonlításul: egy átlagos évben a magyar mézexport 15 milliárd forintot hoz a konyhára.
Bármilyen furcsa is, de nem a liba, s főként nem a libatoll a nagy üzlet. A fejlett európai és észak-amerikai országokban egyre nagyobb pénzek mozognak az állatvédelemben. Kordivat lett az állatok jólléte, miközben csaknem egymilliárd ember éhezik a Földön, főként Ázsiában és Afrikában. Egy magát megnevezni nem kívánó informátorunk szerint az állatvédő szervezetek némelyike olyan összegek felett rendelkezik, hogy azzal – természetesen a háttérből – már politikai befolyást is szerezhet magának. Teheti, hiszen szinte áramlik felé az euróban vagy dollárban kifejezett bizalom. A szegény állatokért minden áldozatra kész gazdagok és az állatvédőkre szálló, örökös nélküli nagy vagyonok kiapadhatatlan forrásnak bizonyulnak.
– De miért éppen a magyar libát „tépik”? – firtattam újra és újra.
– Mert Magyarországnak gyenge a nemzetközi érdekérvényesítő képessége – válaszolta Bárány László. – Versenytársaink végső célja így nem lehet más, mint a magyar lúdágazat padlóra küldése.

Pokoli istállók
Akik ott

voltak, soha nem felejtik. Az állatok úgy sírtak, mintha száz meg száz

kisgyerek jajveszékelt volna. Pünkösd éjszakáján kigyulladt a

szövetkezet süldőszállása, s hiába jöttek öt környékbeli városból a

tűzoltók és segített a fél falu, 1421 malacból 1400 bennégett. S bár a

szövetkezetet óriási anyagi kár érte, az embereket mégis sokkal inkább

foglalkoztatta az állatok rettenetes halála. Az a szörnyű éjszaka ma

is, évek múltán is beszédtéma a faluban.
A túlautomatizált

tömegtartás persze nem magyar specialitás, Európa és a világ legtöbb

országában nagyüzemi körülmények között általánosnak mondható.

Következménye nemcsak az állatkatasztrófák számának növekedése –

beleértve az egyre fékezhetetlenebb járványokat is –, hanem hogy az

élő, érző állat szinte tárggyá, egy gépezet alkatrészévé válik. A

„baromfigyárakban“ vagy a fehér húsú borjút „előállító“ üzemek

mesterséges fényviszonyai között már nem a gazda szeme hizlalja a

jószágot, hanem az állat pusztán ipari alapanyag – amivel az ember

bármit megtehet.
S meg is tesszük sajnos mi, magyarok is. És

háborgunk, ha mások észreveszik, s világgá kürtölik. Pedig ha valami

természetellenes és embertelen, azon változtathatnánk magunktól is.

Akkor is, ha ez másutt sem szokás...

Töltők és tollak
Úgy

tűnik, hogy amikor a hazai szervezetek éppen szünetet tartanak, akadnak

külhoni társaságok, akik szembesítenek a tényállással: bizony –

véleményük szerint – távol állunk a tökéletességtől. Legutóbb – az

elmúlt napokban kétszer is – az amerikai Virginia állambeli központú

PETA állatvédő szervezet tiltakozott rendhagyó akcióval a hízott liba-

és kacsamáj értékesítése ellen Budapesten: először a Fogarasi úti, majd

a soroksári Tesco áruház előtt. Egy elegáns ruházatú úr egy szintén

elegánsan öltözött hölgyet tölcséren keresztül tömött meg úgy, mint a

libát szokás. Céljuk az volt, hogy tiltakozzanak a libatömés és a

magyarországi Tesco üzletláncban is kapható hízott libamáj fogyasztása

ellen.
A kifogás: a szervezet szerint kegyetlen módon állítják elő

a hizlalt csemegét, a tömés ugyanis sok szenvedést okoz az állatoknak.

A kérés: a PETA azt akarja, hogy az Egyesült Királysághoz hasonlóan, a

világ összes Tesco áruházában vegyék le a polcokról a kényszertöméssel

előállított hízott májat. Az állatvédők borzalmas képet

festettek/festenek a libatömésről. Úgy vélik, hogy mivel a hízott máj

előállításához mindennap kétszer-háromszor mintegy két kilogramm tápot

pumpálnak csövön keresztül a baromfik gyomrába, azoknak a mája a tömési

időszak végére akár tízszeresére is megnőhet, ezért a szegény párák egy

idő után már alig bírnak járni – ráadásul nem ritka, hogy a madarak

nyelőcsövét nagyon megsebzik, az állatok pedig elvéreznek.
Ez

bizony az átlagember számára szörnyűnek tűnik – ezért meg kell

kérdeznünk a másik oldalt is. Mit mondanak a szakértők? Szerintük, bár

töméskor a liba nem szándékosan táplálkozik, de a táplálék

akadálytalanul jut a nyelőcsőbe, és nem okoz sérüléseket. A tömés csak

másodpercekig tart, ami az állatok számára legfeljebb enyhén zavaró

körülmény, különösebb jelentőséggel nem bír. A gazdáknak pedig

gazdasági érdeke is fűződik ahhoz, hogy a libák ne rettegjenek, mert a

stressz az összes termelési mutatónak árt, és a betegségekre is

fogékonyabbá teszi az állatokat.
És végül: mi lehet ennek a

következménye? Meglehetősen sok hercehurca, legalábbis abból

következtetve, hogy a Baromfi Terméktanács kártérítési pert indít

Ausztriában és Németországban is a Bécsben bejegyzett Négy Mancs

állatvédő szervezet ellen. Ez az a társaság, amelynek egyik aktivistája

egy német tévében arról győzködte a nézőt, hogy a magyar baromfisok

beteg állatok húsával-májával vannak jelen a Nyugat boltjaiban. A

terméktanács szerint 8-9 milliárdos bevételkiesést okozott az

ágazatnak, hogy német és osztrák áruházláncok levették polcaikról a

magyar baromfitermékeket. Gráf József agrárminiszter közölte: az

eljárásban a perköltségek felét a tárca állja.
A pikantéria a

történetben pedig csak az, hogy az igazság nem fog kiderülni soha –

legalábbis amíg a libák meg nem tanulnak beszélni.

Az uniós jog és a libák
Múlt nyáron, amikor először hallottunk arról, hogy a Négy Mancs állatvédő szervezet feketelistára tette a Hungeritet, sokan megdöbbenve hallgatták az alapítvány érveit. Nem az sokkolta a közvéleményt, hogy vannak, akik a víziszárnyasok kényszeretetését – amelyet a magyar állatvédelmi törvény kivételként megenged, mert egyebekben tiltja a kényszertakarmányozást – állatkínzásnak tartják, hanem az, hogy a Négy Mancs fő érve az volt: a tömésnek azért kell véget vetni, mert azt uniós jogszabály teszi kötelezővé. Hogy lehet az, hogy mi ezt nem tudtuk, kérdezték sokan.
Először is a Négy Mancs állítása igaz, valóban létezik uniós szabály, amely a víziszárnyasok kényszeretetését megszüntetné, ugyanakkor inkább az a valószínű, hogy ez nem bír kötelező érvénnyel. A 98/58-as irányelv a gazdasági állatok védelméről általánosan fogalmaz, ezt a szabályt egy hosszú nevű tudományos bizottság (az EU Bizottság Állat-egészségügyi és -jóléti Tudományos Bizottsága) jelentése tölti meg körülbelül azzal a tartalommal, amire az állatvédők hivatkoznak. Ebben a szakvéleményben van leírva, hogy a tömés magasabb elhullást és patológiás elváltozásokat okoz a víziszárnyasoknál. Ugyanakkor a jelentést követő ajánlás éppen a kacsa- és libamájágazat esetleges megszüntetésének gazdasági-szociális következményeire tekintettel nem azonnal, hanem csak tizenöt éven belül kívánja a kényszeretetés megszüntetését. A jogforrás, ami ezt kimondja, nem kötelező irányelv, hanem a jövendő közösségi jogalkotás irányát jelző ajánlás. A kérdéssel a magyar Országgyűlés még az említett irányelv elfogadása előtt, ’97-ben foglalkozott, később viszont elmaradtak a figyelmeztetések, miközben az ajánlásnak megfelelően, Spanyolországot és Franciaországot leszámítva, a legtöbb régi tagállam megszüntette a tömést. A gallok 2006 elején a gasztronómia védelme alá helyezték saját májelőállítóikat – hasonlóan tett Magyarország is tavaly, amikor hungarikummá nyilvánította a libamájat.
Pusztán a hatályos magyar állatvédelmi törvény alapján is fel lehet lépni bizonyos libatépőkkel szemben, ha bebizonyosodik, hogy indokolatlanul okoztak fájdalmat vagy sérülést az állatoknak. A tépésre vonatkozóan nincsenek olyan uniós jogszabályok, amelyekre hivatkozni lehet, de annak megszüntetését sem követeli senki. Ugyanakkor az általános állatvédelmi szabályok a libatépőkre is vonatkoznak.

Kilóg a lúdláb
Nemcsak a nézők, hanem az állatvédők körében is nagy felháborodást váltottak ki a megdöbbentő képsorok.  Nem hagyhatta szó nélkül ezt a Fehérkereszt Állatvédő Liga sem. A szervezet nem nevezné a svéd újságíró-riporter munkáját tényfeltárásnak, inkább manipulációt sejt a háttérben. Nem tudni, mikor történt a forgatás, de feltételezhető, hogy 2004. április 24-e, az állatkínzás törvényi tényállásának hatálybalépése után – érzékeltetve ezzel, hogy milyen borzalmas dolgok zajlanak Magyarországon.
Szilágyi István, a Fehérkereszt Állatvédő Liga kurátora és dr. Czerny Róbert civil állatvédelmi ombudsman tájékozódott az ügyben. Arra a következtetésre jutottak, hogy ha valóban Harkakötönyben készültek a felvételek, akkor hat-nyolc évvel ezelőtt járhatott ott a stáb, mert ilyen „jellegű” libatartásra a nagyon közeli múltból nem emlékeznek a helybéliek. Az oknyomozó riporteri magatartást, illetve a tényfeltárást azért nem tudják elfogadni, mert szerintük éppen a svéd újságíró biztatására történt a brutalitás, valószínűsíthető gazdasági érdekek és megfontolások alapján, és a filmen szereplők nem jó szándékú informátorok, hanem tettestársak.
A svéd kolléga egy magyar rádióműsorban azt nyilatkozta, hogy tavaly forgatott Magyarországon. Hogy állatkínzás történt, azt természetesen elismeri, hiszen elrettentő példaként mutatja be, mégsem tett feljelentést, és nem is hajlandó a tetteseket megnevezni, illetve felelősséget vállalni az ügyben. Az állatvédők viszont egyértelmű bűncselekményről beszélnek: a gyanúsított pszichikai bűnsegélyt fejtett ki azzal, hogy ismeretlen tetteseket ösztönzött gerinces állatok maradandó egészségkárosítására.
A Fehérkereszt Állatvédő Liga állatkínzás vétségének gyanúja miatt feljelentette a svéd újságírót a Legfőbb Ügyészségen. Indítványozták a gyanúsított kihallgatását, a tettesek felderítését, a filmkészítés helyszínének pontos felderítését, illetve az állatkínzás súlyosságának megállapítását. Lapzártánkkor érkezett a hír, hogy a Legfőbb Ügyészség az ügy iratait áthelyezte a Bács-Kiskun Megyei Főügyészségre.