Kényszer szülte szolgálatban

A malenkij robot – a hazai zsidók kiirtása és a Második Magyar Hadsereg Don-kanyarbeli pusztulása mellett – a második világháború egyik legnagyobb magyar tragédiája. Hatvanöt évvel ezelőtt kezdődött…

Éppen hogy betöltötte a tizenhatodik évét 1944 késő őszén Ida, feleségem Rákoscsabán lakó nagynénje. Ahogy a fényképét elnézem, virágzó, szép lány volt, a későbbi önéletírása szerint félt is a falut elfoglaló orosz katonáktól. A „felszabadítók” tekintetét végül sikerült elkerülnie, öröme azonban nem tartott sokáig: értesítették, hogy németként három napig tartó munkára kell jelentkeznie. „De hiszen én nem is vagyok német”, tiltakozott a Hauber vezetéknévre hallgató lány. „Én szerb vagyok, apám Belgrádban született”, mutatta a papírjait a községháza előtt, azon a kora hajnali órán, amit élete végéig nem felejtett.

Ida akkor még nem tudta, hogy a származás csak ürügy az elhurcolására: Sztálinnak a háború sújtotta országa építéséhez munkáskézre volt szüksége, az pedig lehetett bármilyen nemzetiségű, a lényeg az volt, hogy sok legyen belőle. Sőt, tulajdonképpen még csak nem is a rombolás jóvátétele volt az igazi ok. Szovjetunióban a megalakulása óta dívott az embertelen, ám annál hatékonyabb szokás: népeket oda telepíteni, ahol szükség volt rájuk – elsősorban persze olyanokat, akiket a bolsevik üldözési mánia valami miatt megbízhatatlannak tartott. Gereben Ágnes történész kutatásai szerint a kozákokat már 1919-ben elkezdték kényszerlakhelyre költöztetni, s őket a második világháborúig még további 17 nép teljes és 55 nép részleges deportálása követett.

És ezt a kellemetlen szokásukat azonnal bevezették azokban az országokban is, amelyeket nyugat felé nyomulva elfoglaltak.