Észlényekhez méltó számítást!

Egyenlő, általános, és titkos választójog: ez számít ma már normának a demokratikus államokban. De természetesen nem volt ez mindig így. Amikor a XVIII. században Franciaországban azt kezdték pedzegetni, hogy valamilyen módon a polgárok összességének kellene meghatározni, mi legyen, hamar kiderült, hogy ezt a hatalmat közvetlenül nem lehet gyakorolni, vagyis képviselőket kell választani.

A korai demokráciákban úgy vélték, hogy ugyan a nép uralkodik, de az mégis hajmeresztő lenne, ha a nők, a bűnözők, a buták, valamint azok, akik az állam fenntartásához nem járulnak hozzá – magyarán a szegények – is belekotyoghatnának a fontos dolgokba. Ezért rendszerint különböző feltételeket kellett teljesítenie a polgárnak ahhoz, hogy szavazhasson: fel kellett mutatni egy papírt valamilyen iskolai végzettségről, adóigazolást, valamekkora vagyont, erkölcsi bizonyítványt, illetve másodlagos férfi nemi jelleget. Ezek a feltételek fokozatosan pusztultak ki a választójogi törvényekből, és ma már ott tartunk, hogy a legtöbb államban meghatározott életkor elérése és az állampolgárság együttesen kiadja a másokéval egyenlő szavazati jogot.

Külön misét érdemel a nők szavazati joga. A XIX. század végén megint Franciaországban kezdték a hölgyek firtatni, végső soron mi is az a fiziológiai vagy szellemi különbözőség, amely alkalmatlanná tenné őket arra, hogy egy karikába ikszet húzzanak. Az ellenérvek utólag visszaolvasva meglehetősen szórakoztatóak, de akkor a vita vérre ment és nagy indulatokat váltott ki. Ráadásul akkoriban a választásokon jellemzően egyéni képviselőkre szavaztak, és – akkurátus kampányszabályozás nem lévén – a korteskedés leginkább abból állt, hogy a jelöltek megpróbáltak minél több embert leitatni. A női választójogról folytatott magyar parlamenti vitában ezért mondta 1918-ban Vázsonyi Vilmos képviselő, hogy a választás kevésbé észlényekhez méltó számításon, inkább alkoholon alapszik, és látva azt a rendkívüli erkölcsi magasságot, ami ezt a nemes tevékenységet kíséri, nem látja bizonyítékát, hogy a nők ezt alkatuknál fogva, fiziológiailag képtelenek lennének megközelíteni.

Magyarország végül hasonló pályát járt be, mint a többi európai állam: a különböző cenzusok, feltételek, illetve a nők megkülönböztetése fokozatosan tűntek el, de egy részük megmaradt a második világháborúig. Az általános, egyenlő, titkos választójog végül a második világháború után vált általánosan elfogadottá, miután az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatába is belefoglalták. Európában utolsókként 1979-ben, a Svájci Államszövetség egyik kantonjában élő nők jutottak szavazati joghoz – de még mindig jobban jártak, mint a butáni nők, akik csak 2008-ban részesültek ebben az örömben. Az már más kérdés, hogy a nők jobbára anyagi-szellemi életük irányítójának, azaz a férjüknek akarata szerint voksolnak…

Ha már mindenki szavazhat, még mindig nem mindegy, hogy milyen rendszerben: hogy egy szavazat mennyit ér, azt sok körülmény határozza meg. A kezdetekben egyéni képviselőkről kellett szavazni, a XIX. század közepére azonban egyre nagyobb jelentőséget kaptak a pártok, az ő erőviszonyaikat az egyéni képviselők választása nem tudta pontosan kifejezni. A XIX. század második felében zajlottak azok a viták, amelyek az arányos választási rendszerek kialakulásához vezettek. Ebben az esetben a választó pártok listájára szavaz.

A kétféle szavazás eredménye között ég és föld lehet a különbség. Vegyünk egy példát: egy parlamentben száz képviselő van, összesen csak két párt, és a lakosság hatvan százaléka az egyikre, a negyven százaléka a másikra akar szavazni. Egyéni képviselőjelöltek esetén az egyik pártnak száz képviselője lesz, a másiknak nulla, arányos szavazás esetén viszont az egyiknek hatvan, a másiknak pedig negyven. A jelenleg futó megoldások java része a két rendszer ötvözete, sőt olyan rendszerek is léteznek, ahol a szavazatunkkal befolyásolhatjuk az általunk preferált párt listáján szereplők sorrendjét.