Csúcsra járatott idegek

– Mit gondolnak, melyik a legértékesebb? – kérdi egy járókelő Devecseren, a Vasút utca bontásra ítélt házai között. Habozás nélkül rámutatunk a kifogástalan külsejű, légkondicionált, tornyos épületre.
– Tévednek, ezt kétmillióval többre értékelték – bök a mellette álló, omladozó vakolatú, korhadt nyílászárós régi házra.

A kárfelmérők most is a helyszínen dolgoznak. A lakhatatlannak minősített házak tulajdonosai közül többen nem fogadták el az első értékbecslést és újbóli vizsgálatot kértek. Kolontáron érjük utol a szakembereket, ám nem állnak szóba velünk. Sok a dolguk, mondják.

Nem megoldás a tüntetés
Annál inkább megteszi Holczer Balázs, akinek most jöttek ki a… házából – akartam írni. De ez már csak egy kísértetlak. Rozsdaszínű iszapban, léceken csúszkálva egyensúlyozunk befelé. Odabent bútormaradványok halomban, földre szóródott színes ceruzák, tányérok. Az első épületek egyike, amit elért az áradat. Az otthonuk volt. Feleségével és két kisgyerekével lakott benne, három éve építette. Most akarták a tetőteret is kialakítani, hogy jöhessen a harmadik baba. Ehelyett dózer érkezik, de előbb még lejátszódik egy kemény csata.

– El akarok menni innen, hogy a gyerekemet ne a tározó mellett kelljen iskolába hordani. És ezt a gyűlölködést se szeretném látni, ami kialakult az emberekben. Ki mit kapott, másról se beszélnek.
Balázs, mint minden érintett, két variá­ció közül választhat: marad a településen és igényel az eredeti otthonával megegyező szobaszámú új házat, vagy a felbecsült összegnek megfelelő értékű használt lakást vásárol, bárhol az országban.

– Ez a teljes kártalanítás, amit ígértek? Ezért építkeztem? Minden fillérünket idetettük. Most adnának egy régi szart, a tönkrement ingóságokra meg ötszázezret. Csak az ülőgarnitúra volt annyi! Nemrég vettem három új biciklit, számítógépet. A ruhákra meg kétszázezret kapnánk. Ez vicc, ami itt folyik. Én nem segélyből éltem, nyolcmilliót hozok haza évente a munkahelyemről, azt mind ebben a kurva országban költöm el. Adják ide a készpénzt. Nem érdekel, hogy kin kell behajtani. Ha jön a villanyszámla, én se kátránypapírral meg szögekkel fizetek. Tüntetni? Nem mennék. Az nem lenne megoldás semmire.
Indulunk tovább, mikor valaki a szemközti ház romjai közül ránk kiált:
– Figyeljetek, fellépek az internetre! – Ezután váratlanul ledob egy tönkrement laptopot a cuppanós trutyiba és rááll. Fotós legyen a talpán, aki visszaadja a keserűséget, ami a hangjában van.

A mezőgazdasági területeket járva is csak a humor fekete, amúgy inkább vöröses a táj.
– Nehogy gátőrtanfolyamra is beírassanak a tudtomon kívül – mondja Farnadi Gyula, miközben a családja tulajdonában lévő huszonegy hektáros területen bandukolunk, amin azelőtt kukorica és repce volt.
Bár az egészet elöntötte a vörösiszap, mégse kell félteni a gumicsizmánkat: a területet keresztülszelő magas gá­ton járkálunk. Azon, aminek a készítéséről magát a tulajdonost a mai napig nem értesítette hivatalosan senki sem.