Földrengésbiztos házak és szúette kacatok közt

Persze, örülni örülünk, csak ne lenne a sok bosszúság! Itt mérték be nekünk, hogy rácsatlakozhatunk a csatornára, de a fiúk hiába ásnak, mégse találják. Jól nézünk ki, ha az alatt lesz, ahova a homokot öntötték – bosszankodik Erlitz Imréné a vadonatúj házuk előtt toporogva a Széchenyi utca 16. alatt. Egy jókora műanyag csatornacsővel egyensúlyoz közben, most vásárolta. Az asszony, aki félállásban villanyóra-leolvasóként keresi a kenyerét, panaszkodik: azt ígérték, az új otthonukat október 31-re átadják, hiszen ez volt az újjáépítés határideje. Most úgy látja, jól tette, hogy egy hónappal meghosszabbította a miskolci albérletüket. Nagyjából december elején költözhet be ide a beteg szüleivel, akiket maga ápol. A kétszobás, amerikai konyhás házzal egyébként elégedett, a kőművesek már végeztek, a burkolók ma kezdenek, majd jönnek a festők. A friss, nedves falakat egyelőre fehérre meszelik, hadd szellőzzenek.

Sok helyütt a tetőn kopácsolnak, máshol a fürdőszobát csempézik, de akadnak, akik már a takarításnál tartanak.
– Mi már benne lakunk az új részben, de megmondom magyarán: a biztosítónk seggel állt a dologhoz – bukik ki egy fiatalasszonyból, aki a nevét nem árulja el. Sírósra görbült szájjal meséli: az önkormányzat jogerős bontási határozatát is meg akarta torpedózni a biztosító, mivel a szakértőjük szerint annak ellenére sem volt életveszélyes a vályogból készült házrész, hogy a statikus keze befért a repedésen. Azt javasolták a kétgyerekes családnak: várjanak türelemmel, majd a fagy összenyomja a szétnyílt vályogfalakat…

A biztosítókkal máig vívott csatákról mások is idegesen számolnak be. Akad olyan udvar, ahol még mindig a törmelékes, puszta föld látványa fogad az árvízben tönkrement, ledózerolt ház után. A fiatal házaspár, aki itt lakott, olyan hosszúra nyúlt pert folytat a biztosítójával, hogy még az alapozást sem kezdhették el.
A legrosszabbul azok jártak, akiknek nem volt lakásbiztosításuk, és az ingatlanuk csak megsérült, de nem dőlt össze. Rajtuk nem segített az állam. Közéjük tartozik Budai Sándor is, aki lehangoltan ül a nappali közepén: körötte festékesvödrök és építőanyagok tarka összevisszasága. A Katolikus Karitásztól kapott cementet és sódert, magyarázza az 56 éves rokkantnyugdíjas, aki a lányával él a 3,5 milliós kárt szenvedett házában. Az udvaron méteres ár hömpölygött, meséli, a víz a lábazatnál szivárgott be, és megsüllyedt tőle az aljzatbeton.

– Sokan ríva ették itt a kenyerüket, én is kilincseltem mindenfelé, hogy segítsenek. Az önkormányzattól csupán 10 ezer forint segélyt kaptam. Máig nem végeztünk a felújítással, sötétedés után is ki kell járni az udvari pöttyentőre, mert a benti budit sem tudjuk használni – festi a hangulatot a roma férfi.

A felsőzsolcai károsultak legtöbbjének építkezése mára célegyenesbe fordult. Gergely Jánosné 82 esztendejét meghazudtoló rugalmassággal áll a dologhoz. A 116 éves vályogházát tönkretette az áradás, de Molnár Ferenc sajószentpéteri vállalkozóval már csak az apróbb hibákat veszi sorra a vadonatúj házon.
– Régen mindig attól rettegtem, hogy egyszer a fejemre szakad az öreg tető. Hát ettől már nem kell félnem – vallja be az idős asszony, és kedvtelve szemléli az új cserepes tetőt. Igyekszik elfelejteni azt a gyászos napot, amikor egy szál ruhában menekült a kert felől hömpölygő víz elől. Iszapban állt mindene, egyetlen széke maradt meg a két szoba teljes berendezéséből. Utóbb viszont még arra is volt gondja, hogy az építési tervek közül olyat válasszon, hogy ezentúl máshova tekintsenek az ablakai.
– Elég volt hatvan évig az udvart látni. Most már inkább az utcát nézném, amíg élek – magyarázza bizakodva.