Futballünnep Váradon: százéves a NAC

Még csak tizenkét óra, épp most üti a Szent László-székesegyház tornyában a delet az óra, de a közönség már tömött sorokban igyekszik a nagyváradi pályaudvar felé. Vannak olyanok is, akik a futballpályának veszik az irányt, de a nagy többség a vasútállomáson gyülekezik. A budapesti gyorsot várják. Gyors ugyan jön Pestről naponta több is, de olyan, mint ami hamarosan befut, nagyon régen járt erre. Futballistákat – vagy ahogy itt, Váradon, Biharban mondják: fotbalistákat – hoz Magyarországról. Nagy nap ez a mai, válogatott meccset rendeznek a Bodola-stadionban.

– Méghozzá milyet! – emeli fel az ujját a peronon tolongó tömegből egy magas, Jávor-bajszos férfi. – Erdély játszik Magyarországgal. Hatvanhat évig álmodoztam erről a napról. Nagyvárad a XIX. század fordulóján Pest mellett talán a legizgalmasabb magyar városa volt a Monarchiának. A gazdasági felvirágzást hihetetlenül pezsgő szellemi élet követte, Ady szeretett Pece-parti városa fogékony volt minden újra, természetesen a fotbal se maradhatott ki a sorból. A korabeli feljegyzések szerint a városban már 1901-ben is több csapat rúgta a bőrt, 1910-ben pedig hivatalosan is megalakult a NAC. Első hivatalos mérkőzésüket Kolozsvár ellen ugyan 2-1-re elvesztették, de a visszavágón alapos revánsot vettek, 5-1-re lemosták a Szamos-parti legénységet.

Az igazi sikerek azonban a negyvenes években jöttek. Bár a NAC a harmincas évek román labdarúgásában is komoly szerepet játszott, de ami 1940 után történt, abban talán csak a legmerészebb váradi álmodozók reménykedtek: negyvennégyben, messze megelőzve az addig egyeduralkodó MTK-t és Ferencvárost – utóbbit 4-1-re leckéztették meg az Üllői úton – magyar bajnokságot nyertek. A sikerszéria Erdély újbóli elvesztése után is folytatódott, hamarosan a román bajnokságban is az élen végeztek. De aztán a legjobb váradi futballistákat Bukarestbe vezényelték, mert az mégse járta, hogy egy Vécsey, Bodó, Zilahi, Serfőző, Barátky, Spielmann, Kovács II., Váczi, Mészáros, Sárvári, Tóth III., Bodola, Ónody, Deményi nevű játékosok alkotta határ menti focicsapat dörzsöljön borsot a regátiak orra alá.

Elvitték Bodolát is, Bodola Gyulát, akit a szakírók Pelé meg Maradona nagyságú játékosként tartanak számon. Ma az ő nevét viseli a váradi stadion, igaz, egy kicsit románosítottak rajta: hivatalosan Iuliu Bodola a neve. A legendás balösszekötő emléke azonban ma is összeköti a romá­niai, partiumi futballszeretőket, akik egyre többen vannak a peronon, s már a mazsoretteket meg a rezesbandát is nagy tapssal fogadják. Aztán befut a gyors is, egy román mozdonnyal meg egy kormos, magyar 424-es gőzmozdonnyal az élen. Ezernyi magyarországi szurkoló száll le róla, s velük együtt a díszvendégek: Buzánszky Jenő, Szepessy György, Albert Flórián, Mészöly Kálmán és az öregfiúk válogatottja. A mieink az erdélyi öreglegényekkel, a helyi magyar egyetem Partium FC nevű csapata pedig a Puskás Akadémia legénységével méri össze a tudását. De előtte hosszas éljenzés, taps, kiabálás, aztán megindulunk a stadion felé. Rengeteg a zászló. A piros-fehér-zöld a legtöbb, de sokan lengetik a város piros-kék és a NAC zöld-fehér lobogóját is.
Előttem egy idősebb pár bandukol. A nő kezében kis retikülféle, a férfi vállán lezser sporttáska. Várad közeli érdeklődőknek nézem őket. Pedig messziről jöttek. A Dunántúlról.