Minden harmadik magyar szegény

Semmit nem tudok megvenni, a szó szoros értelmében. Húsnak legfeljebb csirke far-hátat, ruhából csak használtat a bálás butikból, onnan is csak az utolsó napon, amikor a legolcsóbb – vallja az asszony. Maga is beteg, ezenkívül egy beteg gyermeket nevel. Helyzetét a svájci frank árfolyamának elszállása pecsételte meg végképp. Két főből álló háztartásának szinte kizárólag állami juttatásokból álló jövedelmét száztízezer forintra becsüli, aminek a törlesztőrészlet vitte el korábban is a felét, a válság kezdete óta viszont meghaladja a teljes jövedelmét – lakását végül az önkormányzat vette meg, most attól veszi bérbe.

Amikor arról kérdezem, hogyan minősítené a saját anyagi helyzetét, meglepetésemre azt mondja, hogy korábban – a válság előtt – a középosztály alsó fertályához tartozott a szűkebb környezetében, most pedig szegény.

– Akkor még megengedtem magamnak pianóban ezt-azt – nosztalgiázik. Amikor rákérdezünk, hogy mit is, kiderül: az a luxus, amire szívesen emlékszik vissza, a legolcsóbb, rossz minőségű, ámde még senki által nem hordott kínai ruha. Helyzetéből, bár egyfolytában keresi a lehetőségeket, mégsem lát kiutat. – Tavaly még kombájnon szedtem a krumplit, de ma már nem vagyok rá képes, és senki nem alkalmaz olyat, még feketén sem, akinek beteget kell ellátnia. Attól tartok, úgy járunk, mint a cigány lova: mire megszokja az éhezést, megdöglik.

Vita a répa körül

A szegénységgel nem nehéz találkozni, ugyanakkor megmondani, hogy Magyarország lakói ma mennyiben szegények, már nem olyan egyszerű. Nyilván szegény az, aki nem tud magára fűteni, akinek nem jut elég ennivaló. De szegény-e az, aki eleget eszik, de nem tud elmenni nyaralni? Szegény-e az, akinek kevés a jövedelme, de még mindig magasabb, mint a környezetéé? A fenti példában egy asszony beteg gyermekével száztízezer forintból élt – ez a KSH adatai alapján kevesebb a létminimumnál, objektív számok alapján tehát ők már a válság előtt is szegénynek számítottak, mégis középosztálybelinek érezték magukat. Van, aki éppen hajszállal, de a létminimum felett él, sőt másoknak is munkát ad, mégis szegénynek mondja magát.
– Hetvenezer forint a nyugdíjam, ezt nagyon be kell osztani – mondja a kilencvenéves bácsi, aki a Dél-Alföldön, tanyán él. – Nem lehet belőle zülleni, inni meg nőkhöz járni.

Az öregember ezzel együtt is jómódúnak számít a saját közegében: kicsi kertjében zöldségeket termeszt, és ami munkát nem tud elvégezni, arra napszámost fogad – óránként háromszáz forintért plusz ebéd. El lehet képzelni, mennyire meg lehet szorulva, aki ezért az összegért kötélnek áll! Márpedig a környékbeli tanyákon sokan rászorulnak – rendszerint azonban csak egyszer-kétszer, mert utána a már elvégzett munkára hivatkozva előleget kérnek a következőre, és az előleg kézhezvétele után nem jönnek többet. Persze az öregember sem kér máskor az őt így-úgy megkárosítókból – a bérharc olykor egy fej fokhagyma, egy-egy csomag répa körül folyik. Aki megbízható és visszajár, az kap a szikár öregember jó tanácsaiból is. Az egy nap alatt keresett két-háromezer forintból az egyébként jövedelemmel szinte nem rendelkező szomszédoknak szerinte félre kellene tenniük. Ahogy ő maga is teszi, gavallérosnak szintén nem nevezhető nyugdíjából.

A példákból is látható, hogy nem könnyű definiálni, ki szegény, ki nem – e nélkül azt sem könnyű megmondani, hányan vannak a szegények. A tudomány több módszert is ismer, ezek közül az egyik a már emlegetett létminimum kiszámítása. Vagyis számba kell venni mindazokat a javakat és szolgáltatásokat, amelyek minimálisan szükségesek ahhoz, hogy emberhez méltó életet lehessen élni.