Újfehértón a víz az úr

Napok óta reménytelenül csapkod az eső a szabolcsi kisvárosban, nyúlós köd terjeng; a kutyát se zavarja ki ilyen időben a gazda. De az ember más, annak muszáj megbirkóznia a nyálas idővel. Kétszáz családnak mindenképp, ők azok, akik egy percet se lehetnek nyugodtak otthon. Mert nem tudni, mikor megy be házukba a víz, a hívatlan vendég.

A város déli részén, a Hajdúböszörménybe vivő kövesúton megfeszült tömlők kígyóznak, s több helyen is szivattyúk pöfögnek. Van, aki saját, van, aki önkormányzati szivattyút járat, de mindjárt a Honvéd utca elején például a helyi tűzoltóság piros kocsija áll, a sarki ház udvarán pedig fiatal tűzoltók ráncigálják a tömlőt. Víz, pontosabban jég borítja az egész portát. Kozma Sándorék portája a környék talán legmélyebb pontja, a szomszédos utcák belvize is ide ömlik.

– Volt ennél laposabb rész is, de azt betöltötték – legyint a gazda, miközben a kertben csúszkálunk az arasznyi vastag jégen. Szép vetemény volt itt, de mindent kivitt a víz, az utolsó szál sárgarépáért is pénzt kell adniuk. – Mikor negyven éve itt építkeztünk, alig volt a környéken pár ház. De aztán a telkeket eladogatták, utóbb még a kertünk végében lévő kis füzest is megvásárolták. Annyi maradt belőle, az a két kis ficfa – mutat át a kerítésen egy aprócska nádasra, aztán jól megkapaszkodik az egyik oszlopban, mert akkorát reccsen a jég, hogy a környéken a kutyák is felugatnak.

Nem lenne jó beszakadni, mert még mindig térdig ér a víz a kertben, de az udvaron is vígan csónakázhatnánk, ha nem szorítaná a fagy. A nyáron se volt jobb a helyzet, igaz, voltak a portán olyan lakók, akik kimondottan élvezték a helyzetet. A kacsák.

– Annyit jártunk ide, hogy már mindenki családtagként kezelt minket – meséli az egyik tűzoltó –, csak a kacsák nem állhattak bennünket. Féltek, hogy hamarosan megszűnik a jó világuk, s annak mi leszünk az okai.

Honnan tudhatták volna, hogy lesz még itt kacifántosabb is a helyzet? Hogy szenteste is szivattyúk verik majd fel a csendet, és a békés karácsonyi vacsoráját is futtában kapja majd be az ember? Mint Taskó Zoltánék a szomszédos utcában.

Hozzájuk már bejutni is körülményes. A homokzsákokon ugrálva próbáljuk megközelíteni a házukat, szerencsére a kisajtóval nem kell bajlódnunk. Leszerelték, hisz úgyis vízben állna. Egy kisebb, száraz helyen aprócska lányka meg egy kiskutya játszik. Az idegen hangokra nyiszorogva nyílik az ajtó, fiatalasszony lép ki rajta. Bentről vastag füstfelhő gomolyog ki, az asszonyka szabadkozik.

– Megrepedt a cserépkályha, a repedéseken ömlik kifele a füst, de hát fűteni muszáj. A jövő hónapban várom a második gyermeket – simogatja meg szégyenlősen a hasát, s behív bennünket, hogy lássuk, mivé vált a házuk a nagy vízben.

Újfehértó mályváskerti része sose tartozott a város gazdagabb területeihez, de ez a lakás még az itteni viszonyokhoz képest is szegényes. A harmatgyenge alapokon álló másfél szobás ház falain már ujjnyi vastag repedések, a sarkokban vastagon áll a penész, a nagyobbik szobában egymásra hajigálva a sok ruha – a dohos szekrényekben lehetetlen bármit is tárolni.