Azért a szél az úr…

Pláne nem a Kékszalag, azaz Európa leghosszabb távú tókerülő versenyének idején, július közepén, lehetőleg holdtölte közeli hétvégén, amikor az éjszakai vitorlázást a legtöbb fény segíti. Amikor a Balaton leginkább magához vonzza a hajós embereket. Meg a hajós életet kívülről csodáló, kíváncsi magamfajtákat. Fel hát a vitorlákat – ön pedig, kedves olvasó, képzeletben ringatózzon velem!

Rádióbeszélgetés: – Azonnal térjen ki észak felé 15 fokkal! – Javaslom, ön térjen ki dél felé 15 fokkal… – Megismétlem, térjen ki észak felé 15 fokkal, különben összeütközünk! – Én nem tudok kitérni, térjen ki ön 15 fokkal… – Utoljára mondom, térjen ki! Én az amerikai haditengerészet tisztje vagyok, az amerikai flotta egyik hajójának kapitánya! – Én pedig szolgálatos a világítótoronyban…

Az alsóörsi vendéglő kánikulában kókadozó szombat délutáni közönsége újabb kör kisfröccsel öblíti le az egyik vendég viccét. Ez legalább poén volt, nem úgy, mint azok a rémtörténetek, amelyek sorjáznak a múlt csütörtök éjszakai viharról. Ugyanis fél tízkor, amikor a 43. Kékszalag győztese kikötött Balatonfüreden, a tó nyugati végében 70-80 kilométer/órás széllel küzdött a mezőny másik fele. Fél sikerrel.

A hajók egy része felborult, víz alá került, mások a nádasban kötöttek ki és megfeneklettek, számos vitorlás a nyílt vízen horgonyt vetett és elhagyatva várta a segítséget. A vízi mentők százával mentették a bajbajutottakat; csodával határos, hogy komolyabban nem sérült meg senki.

Apropó: mentés! Erre is van vicc! A balatoni csónakkölcsönzős épp a tavat kémleli a távcsövével, mikor észreveszi, hogy az egyik csónak túl messzire haladt. Beleszól a hangosbemondóba: „Kilenceske, kilenceske, azonnal jöjjön vissza!” Erre odaszól a kollégája: „Főnök, nekünk csak nyolc csónakunk van…” Mire a kölcsönzős rémülten: „Te jó ég, hatoska, csak nincs valami baj?”

A hőmérséklet és a hangulat is emelkedik, a még mindig versenylázban izzó mesélőkről folyik a verejték – ez újabb kört kíván. Ahogy a szerencsés megmenekülés öröme vagy a feladás miatti csalódás egyaránt. Szinte mindenkinek van egy története, ami hallgatóságért – jelesül értem – kiált. Közben a rádióból halljuk a végelszámolást: a 48 órás Balaton-kerülő verseny 590 nevezett hajójából végül csupán 339 futott be a célba.

Az okok keresésekor több táborra szakad az ivó. A többség természetesen a vihart okolja. A gondolkodásban (is) józanabbak beismerik, hogy az utóbbi években jócskán felduzzadt azok száma, akik rosszul mérik fel saját maguk és hajójuk képességét, és lelkes amatőrként felelőtlenül indulnak el a versenyen. Pláne úgy, hogy a meteorológia pontosan jelezte a viharos szelet. Ehhez még adjuk hozzá a pultosunk megjegyzését: a start előtti éjszaka több versengő társaság mulatott itt, nem épp málnaszörppel meg almamaggal… Az utóbbit nem értem.

Szóval: kicsi Bob a kikötő bejáratánál almamagot árul. Odamegy hozzá a vízi rendőr: „Mit árulsz, fiacskám?” „Almamagot. Nagyon jót tesz az agyműködésnek. Egy zacskóban tíz szem van, 500 forintért adom.” A vízi rendőr tipródik kicsit, de végül vesz egy zacskóval. Öt perc múlva dühösen jön vissza: „Te büdös kölyök, átvertél! Ennyi pénzért többkilónyi almát vehettem volna, és sokkal több magom lenne!” Mire kicsi Bob: „Na, látja, milyen gyorsan hat!”