Esőt és gleccservizet fogunk inni?

Ma a világon 1,6 milliárddal többen férnek hozzá tiszta ivóvízhez, mint 1990-ben – áll az ENSZ Fejlesztési Programjának jelentésében. Ne örüljünk korán: ebben a történetben ez az egyetlen jó hír. A népességnövekedés, klímaváltozás, városiasodás egykettőre véget vet a fejlődésnek, s bár a hatásokkal kezdünk  tisztában lenni, hiányzik a megváltó megoldás.

A klímaváltozás hatásait a számítógépes Föld-modellen vizsgálta az IPCC (kormányközi panel a klímaváltozásról). A folyamat túl bonyolult ahhoz, hogy bármit is bizonyossággal jelezzenek előre, de figyelmeztető diagnózist adnak: időben és térben eltolódik a vízkészletek eloszlása – mondják. Szárazabb lesz a szubtrópusok és a középső földrajzi szélességek környéke, Dél-Európától Kazahsztánig és Észak-Afrikától Iránig, Közép-Amerika, Dél-Afrika, Ausztrália. Észak-Afrika és Közép-Ázsia népesebb területein háborúk is kitörhetnek az ivóvízért. Máshol viszont – Indiában, Bangladesben, Burmában – nő a csapadékmennyiség. A baj csak az, hogy ezzel együtt a monszun-jelleg is felerősödik: a sok eső egyszerre szakad a földre, majd hónapokig tartó szárazság következhet.

Emellett persze a népességnövekedés hatásaira is tekintettel kell lenni. Az előrejelzések szerint 2050-re 2,5 milliárddal leszünk többen, pedig már most is az eltartóképesség határán van a Föld. Hiába, az egyre gyarapodó éhes szájaknak enni kell, és mivel a mezőgazdaság használja a víz 70 százalékát, az élelmezés miatt az ivásra, főzésre, mosakodásra szánt készlet csökkenhet. S akkor arról még nem is esett szó, hogy az iparnak is vízre van szüksége. – A legnagyobb problémát az jelentheti, hogy könnyen megeshet: a lakosság vízfelhasználását fogják korlátozni – állítják a Kasseli Egyetem kutatói.

A gazdag országoknak persze ezt is nagyobb esélyük van megúszni. Ausztráliában a nyugati partoktól a kontinens belsejébe már vezet egy vízvezeték, a keleti parti városok kiszáradása miatt ezt meghosszabbítják, és sókivonó üzemet is építenek, hogy a tengervízből nyerjenek ivóvizet. Ezt tervezik a Közel-Keleten, sőt, a tőlünk nem oly távoli London környékén is. Kínában a folyókat terelik el, Spanyolország, Ciprus már most hajóval hozat vizet. Más országok anyagi lehetőségeikre nem, inkább csak kreativitásukra támaszkodhatnak. Az előrejelzések szerint a Himalája gleccserei 2030-ra területük négyötödét elveszítik. Az olvadó jégből elvben ivóvíz is nyerhető Mark Smith, a Természetvédelmi Világszövetség víz-programjának vezetője szerint, csupán megfelelő mérnöki tudás szükséges hozzá. És persze a ma még nem jellemző előrelátás.

S hogy azokkal az országokkal, amiknek már most fogytán vannak a tartalékai, mi lesz? A Sárga-folyó már nem éri el a tengert, az ausztráliai Murray-Darling medrét minden évben ki kell kotorni, hogy fennmaradjon az összeköttetés. Az Aral- és a Csád-tó visszahúzódnak, mert kiszáradtak az őket tápláló folyók, Tanzániában fél évekre is eltűnnek a vízmosások, amelyek vizéből túl sokat használtak öntözésre. Néhány éve hosszú aszály volt Kelet-Afrikában: mi, „nyugatiak” talán észre sem vettük. Akkoriban naponta alig öt liter víz jutott egy-egy ott élőnek, időnként egy liternél is kevesebb. A témával foglalkozók szerint napi húsz liter a minimális szükséglet, amiből inni és főzni lehet, és tisztálkodni annyira, hogy a fertőzések ne terjedhessenek olyan könnyen.

Mi lesz velük, ha beköszönt a már kopogtató vízhiány? A hagyományosan globalizációkritikus Kaukázus zenekartól idézve a víziót: „Megapoliszokban, energiafüggönnyel bevédett óriás városokban élő tömegek fogják neten végignézni, ahogy a második és harmadik világ minden túlélési, fejlődési esély nélkül baktat az utolsó száradó folyó felé.”