Fellendít a helyi pénz

Brixtoni fontnak nevezik a valutát, amivel csak a brit főváros déli felében fekvő városnegyedben fizethetünk - illetve fizethetnek az ott élők, hiszen a kezdeményezés elsősorban nekik, róluk szól. A helyi pénzt csak a helyi üzletek és szolgáltatók fogadják el, értéke azonos a hivatalos brit fizetőeszközével, a fontéval, ugyanakkor a legtöbb üzletben kedvezményt kapnak az ezzel fizetők. A cél, hogy a Brixtonban élők pénze más brixtoniak zsebébe vándoroljon, s erősödjön a belső kereskedelem.

A helyi valuta bevezetése mögött komoly érvek állnak. Ha a pénz a közösségen belül forog, kevésbé lesznek kiszolgáltatottak a vásárlók a kívülről jövő kínálatnak és a kereskedők, szolgáltatók a kívülről jövő vásárlóerőnek. Arra is nagyobb az esély, hogy a brixtoniak a pénzükért helyben előállított terméket kapnak, s így a szállítással járó komoly környezetszennyezést is megspórolják. A brixtoni font a közösség erősítésére is szolgál, a valahová tartozást is jelzi.

Nem véletlen, hogy a 2005-ben létrejött, városok közti Transition Network ("Átmenet hálózat") védőszárnyai alatt már több város is próbálkozott hasonló ötletekkel, a jelek szerint sikeresen. Gondoljunk csak bele: épp olyan ez, mint ha Pécs, Debrecen vagy Óbuda saját pénznemmel állna elő. Ott megkeresett pénzünket a helyi fodrásznál költhetnénk el, aki aztán kedvenc őstermelőjének fizetne vele a piacon, ő pedig a környékbeli henteshez vinné a pécsi, debreceni, óbudai forintot, hisz tudná, hogy azért eggyel több csirkecombot is kaphat, mint az univerzális magyar forintért. A városhatárokon túl érvényét vesztő fizetőeszköz még összekacsintásra is alkalmat adhat: büszke vagyok a városra, ahol élek, és támogatom a lakóit, ahogy ők is engem - üzeni a helyi valuta. A büszkeséghez persze nincs feltétlenül szükség külön pénznemre: önként is megtehetjük, hogy megkeresett forintjainkat helyben, helyi termékekre költjük el. Az eredmény, legalábbis ami a lelkiismeretünket illeti, garantáltan hasonló lesz.