Kórházi körkép: és hogy vannak a betegek?

Negatív
A Szent János Buda súlyponti kórháza, s egyike a legvitatottabb hírnévnek „örvendő” fővárosi gyógyító intézményeknek. A kórház kétes híre valószínűleg abból fakad, hogy – saját tapasztalataink szerint is – a frissen bekerült beteg a terápia előtti hosszas vizsgálatok idején csendesen jobblétre szenderülhet  – anélkül, hogy ez bárkinek is feltűnne. Végtelen várakozás a röntgennél, emeletmászás a következő osztályra, újabb órák a váróban, majd egy másik emeleten ismét fél óra ücsörgés. Közben nézzük a folyosón a terjedelmes kulcscsomóikkal ide-oda szaladgáló asszisztenseket, a komor ábrázattal elfutó orvosokat. Többségük pillantásra sem méltat. Ajtó nyílik ki itt, záródik be ott. Van bent valaki egyáltalán? Mindez a fájdalomól elcsigázott betegeknek igazi tortúra.

Az igazi maródiak végre a fekvőbeteg osztályon pihenhetik ki a fáradalmakat s foghatnak bele a gyógyulásba, bár a sokágyas kórteremben az intimitásról kényszerűen le kell mondani. − Legalább van társaság – súgja egy lábadozó férfi. Az itt dolgozókra viszont nem hallok panaszt: − Nagyon kedvesek a nővérek, és az orvosok is lelkiismeretesek – mondja a köntösben is jól szituáltnak tűnő úriember. Ám a véleményét némi fenntartással fogadom, miután kiderül, hogy jó ismerőse az osztályos doktor.

Mikor azonban egy hajléktalan férfi is megerősíti az előbbi állásfoglalást, kénytelen vagyok levetkőzni előítéleteimet, és elfogadom, hogy a kórháziak mindent megtesznek, ami emberileg és szakmailag csak lehetséges. A tárgyi feltételekről pedig nem ők tehetnek. A WC-papír, a szappan, a törölköző, de még a pohár is hiánycikk. − Ezekről mindenkinek magának kell gondoskodnia – közli velem egy beteg, mintha tökéletesen magától értetődő volna.

Pozitív
Jó példáért a Honvéd Kórház (Állami Egészségügyi Központ) felé vettem az irányt, amely manapság az egyik legelőkelőbb gyógyító intézmény hírében áll. Már a belépéskor üdítő látvány fogad: az impozáns és modern épületben nyoma sincs a jól ismert zöld csempének, a kényelmetlen szocreál ülőalkalmatosságoknak, a ragtapasszal felaggatott üzeneteknek. Korszerű, ám mégis emberközeli.

A folyosón az asszisztensek kedélyesen igazgatják a betegeket: Marika néni, hétfőn tessék visszajönni, jó lesz úgy? Megjelenik egy orvos,ráérős léptekkel halad, miközben mosolyogva integet a betegének. A reumatológián egy idős házaspárt faggatok, milyen a Honvédban betegeskedni: − Nagyon kedves itt mindenki.− állítják. Korábban az asszony és a férje is a MÁV Kórház „vendégszeretetét” élvezték, de ott gorombán bántak velük. Itt más, bár persze várakozni a Honvédban is kell.

Egy vidéki asszony a férjével fél tízre, a megadott időpontra jött, végül háromnegyed kettőkor jutott be a rendelőbe. Egy ideig a kifüggesztett LCD tv-t nézték, de már egy ideje ismétlődik a műsor. − A betegnek kell várni, így van ez rendjén − mondja az asszony.

Summázat
A két kórház mintha nem is ugyanabban az országban lenne, egyvalamiben azonban hasonlítanak: a betegek a velük való bánásmód alapján értékelték az intézményt. A kedves szó, a törődés pedig nem pénzkérdés. Akkor sem, ha a kórházi dolgozók alulfizetettek, túlhajszoltak, kimerültek. A betegek valószínűleg még náluk is sokkal rosszabbul érzik magukat.