Embernek az ember a legjobb gyógyszere

Bibliakört vezetett a Horthy-rendszerben a hat elemit végzett nagymama Tiszaföldváron, a templomi kórusban énekelt; a vele született érdeklődés, a mások sorsa iránti érzékenység és a közösségi szolgálat tették őt köztiszteletben állóvá a faluban. Csakúgy, mint férjét, a csendőrtisztet, aki szigorral és emberséggel őrizte a rendet a környék falvaiban – mindenki megelégedésére.

Csakhogy így nem teljes a kép. Mert az anyai nagyszülők ágán többen is nagy szegénységben éltek, Kéri Ibolya sok rosszat is látott: szenvedélybetegségeket, eltékozolt életet. Amelyek elborzasztották és gondolkodásra késztették: miért is kell nekik így élniük?

– A szüleim mást akartak, többet. Ők már mindketten érettségiztek, édesapám katonatisztként, édesanyám varrónőként kereste kenyerét. Születésem évében, 1977-ben Pestre költöztünk egy idős, gondozásra szoruló rokon nénihez, az ő kertes családi házába. Itt született a nálamnál két évvel fiatalabb öcsém, akiről kiderült, súlyosan mozgás- és látássérült, értelmi fogyatékos.

– Nem lehetett könnyű egy ilyen testvért elfogadni…
– De nem is volt nehéz. Hiszen úgy eszméltem és nőttem föl, hogy nekem az volt természetes: ő ilyen. Fokozottan szüksége van a szeretetre és a gondozásra a mai napig. Az édesanyám mintája nyomán én is egyre inkább részt vállaltam az ápolásában; kórházban látogattuk, kezelésekre jártunk, otthon foglalkoztunk vele.

– Gondolom, ennek is része van abban, hogy ön ma a Magyar Rákellenes Liga munkatársa.
– Bizonyára, de a döntő élmény mégsem ez. Évekkel ezelőtt udvarolt nekem egy fiú, akivel már komoly kapcsolatba kerültünk, eljegyeztük egymást, amikor kiderült, hogy leukémiás. Tőlem telhetően azon voltam, hogy megértsem és segítsem őt meggyógyulni. De bármit mondtam, nem hatott, sőt: minden jó szándékú megnyilvánulásom ellenkezést váltott ki benne. És ebben a küzdelemben bevillant: lehet, hogy bennem van a hiba? Lehet, hogy nem értek a beteg nyelvén? Különös, de éppen abban az időszakban olvastam a Rákellenes Liga fölhívását, ami egy segítő önkénteseket képző tanfolyamra invitált, amelynek hallgatói a rákos betegek gondozásában vállalnak részt. Jelentkeztem. A fiú sajnos közben meghalt, de nekem ez a tanfolyam megmutatta, mi az én utam, hol a helyem.

– Az ön titulusa: szociális munkás. Ez mit jelent?
– Paracelsus mondása, hogy az embernek az ember a legjobb gyógyszere. Ez a szociális munkásra különösen is áll: olyan valaki, aki mindenekfölött a személyiségével gyógyít.

– Akkor igazán nem mindegy, hogy az a személyiség milyen.
– Akiben nincs rend, aki zaklatott, mert tele van gonddal-bajjal, megoldatlan problémával, biztosan alkalmatlan „gyógyszer”. Mint ahogy az is, aki érzéketlen, elutasító a másik ember gondjával, nyomorúságával szemben. Minden szociális munkás szolgálatában a próbakő a föltétel nélküli elfogadás. Hogy el tudjam fogadni például az alkoholistát, és ne azt nézzem, hogyan, miért jutott ide. Vagy azt a homoszexuális prostituáltat, akinek az élete maga a teljes megalázottság, kitaszítottság. Ne vessem meg azt az embert, aki gyönge és elbukott, s olykor rettenetes mélységekbe süllyedt, hanem vele együtt érezve és gondolkodva keressem az utat, a módot, hogy ebből kimenekedhessen. És nem egyszer, nem kétszer, hanem ha kell, hetvenhétszer.