Sötétbe zárt naplemente

Arra kér, ne az intézetben beszélgessünk. Felkerekedünk hát, apró léptekkel átsétálunk a közeli büfébe. Mindenki ismerősként üdvözli, bizonyára törzsvendég. Ez abból is kiderül, hogy a pincér kérdezés nélkül kihozza neki az A menüt. Naivan azt gondolom, Balázs ebédelni fog – amíg meg nem látom a két kisvodkát és kísérőnek a szódát jéggel…

„Kellemes képzeteket kelt bennem, ahogyan a pohár falához koccannak a jégkockák. Egy könnyű mozdulat elég hozzá, és az üveg csilingelő hangot ad. Megnyugtató számomra, már-már idilli. Elképzelem magam egy jachton, Szicília partjai közelében, ahogyan bámulom a naplementét, miközben néhány csuklómozdulattal meglötyögtetem poharamban az italt…”

Ezzel szemben egy zajos, körúti büfében múlatjuk az időt, idilli hangulatnak nyoma sincs.

Hallgatva Balázs intróját, megtapasztalom, hogy a vak embereknek milyen sokat jelentenek a hangok, legyen az éppenséggel jégkockacsörgés. A tájékozódáshoz a fehér bot mellett sok információ megtudható a hangokból is. És az illatokból.

„Amikor az otthon lakója lettem, mondták a többiek, hogy a közelben van ez a büfé. Csak sejtettem, hol lehet. Bottal a kezemben óvatosan elindultam, és egyszer csak sültkrumpli-illatot éreztem. Na, jó helyen járok, gondoltam. Azóta vakon is idetalálok!”

Balázs ötvenöt esztendős korában vesztette el a látását. Úgy kezdődött, hogy egyre több gondot okozott az olvasás, a közlekedésben való tájékozódás, muszáj volt felkeresnie a szemorvost. A vizsgálaton nem mutatkozott szervi baj. Beutalót kapott a János-kórház neurológiai osztályára, ott viszont találtak egy dió nagyságú érduzzanatot, ami nyomja és fokozatosan elsorvasztja a látóideget. Ez ritka rendellenesség, aneurizma néven emlegeti az orvostudomány. Nyolcórás agyműtét következett, majd további két korrekciós műtét. Sajnos nem javult az állapota. Jobb szemére teljesen megvakult, a ballal is csak foltokat lát. Balázs viccesen megjegyzi, látása szelektív, mert a jó nőket azért észreveszi az utcán.

„Nem voltam feldobódva, amikor beköltöztem az otthonba. Mondhattam volna persze, hogy szamárfület mutatok az életnek, kiröhögöm a sorsot, de ez nem ilyen egyszerű. Színészként azonnal leírt mindenki, többé nem hívtak sehová. Szerencsére legjobb barátaim, Galkó Balázs és Körtvélyessy Zsolt mellettem maradtak, máig sokat segítenek rajtam. Nekik is köszönhetem, hogy nem zuhantam depresszióba vagy nem lettem alkoholista.”

Hiányzott a színpad. Balázs az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján bátor feladatra vállalkozott: „eltáncolta” az Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versére készült koreográfiát, melyet Zsuráfszky Zoltán alkotott meg. Óriási siker volt. Most azt vette a fejébe, hogy Bartók Béla Allegro Barbaro zongoradarabja alapján szerkeszt önálló estet. Meghívták a nyáron a Művészetek Völgyébe, ahol a rímhányó Romhányi József verseit mondta.

Délelőttönként az intézet kerámiaműhelyében dolgozgat, megismerkedett a számítógéppel, és tanulja a Braille-írást és -olvasást. Titkos vágyát is elárulja: szeretné átúszni a Balatont és lefutni a kismaratont – persze segítséggel.

„Nem haragszol, ha rendelek még egy A menüt? Hiszen tudod, mennyire fontosak számomra a hangok… Ahogyan a jégkockák a pohár falához koccannak. És ha egyszer tényleg lesz egy jachtom Szicília közelében, a tengeren, majd meghívlak, és akkor te is meglátod, milyen szép ott a naplemente. Szeretném én is látni…”