Erikán nem múlik a siker

Már első találkozásunkkor barátságosan fogad Krivács Györgyné Erika az érdi szakorvosi rendelőben. Mosolyog, pillanatok alatt találunk közös témákat az ismerkedéshez. Egyszerre négy-öt beteget kezel, ingajáratban közlekedik a függönnyel eltakart kabinok között. Hallom, hogy mindenkit a keresztnevén szólít, s valamennyiünknek jut egy-két jó szó. Kíváncsi a páciensre, és ahogyan telnek a kezelések, a páciens is egyre kíváncsibb lesz rá.

„Képzelje, Józsi, a kislányom most tizennyolc éves! A fiam már huszonnégy. Teljesen elérzékenyültem, hogy felnőtt a lányom, s lám, ebben a szép pillanatban nem lehetett velünk a férjem. Mindent elsöprő nagy szerelem volt a miénk. Tizenhét évvel ezelőtt, harminchét éves korában szívizomgyulladás vitte el. Huszonnyolc évesen özvegy maradtam.

Tudtam, hogy a gyerekeimet fel kell nevelnem, amihez erőt adott a hitem. Vallásos családból származom, Penészleken, egy kis Szabolcs megyei faluban nőttem föl, nagy szegénységben. Édesapám szintén fiatalon halt meg, hatéves koromban, édesanyám nevelt fel bennünket. Hatan vagyunk testvérek, a szerető nagy család nem hagyott magamra, amikor egyedül maradtam.

Most már sokat segítenek a gyerekeim is. Tárnokon élünk egy kertes házban, megtermeljük a konyhára való zöldségeket, sőt tavalyig még tyúkokat is tartottam. Két műszakban dolgozom, mindennap főzök, de arra mindenképp szánok időt, hogy az érdi női kórusban énekeljek, fellépésekre járjak. Imádom a zenét.

Idén az egyik kolléganőmmel magunkra vállaltuk a szakorvosi rendelőintézet báljának megszervezését, ami sok időmet és energiámat elvette, de igazán megérte a fáradozást. Összeverbuváltam egy tizenkét fős tánccsoportot, ruhát varrattunk magunknak, no és bevállaltuk a kánkánt, ami nem éppen könnyű mutatvány. Nagy sikerünk volt, és aminek roppant mód örülök: színt vittünk a rendelő szokásos életébe, és a bállal a kollégák is közelebb kerültek egymáshoz.

Gyerekkori vágyam teljesült, amikor ápolónő lettem, és a soványka fizetés ellenére is kitartok e mellett már huszonnyolc éve. Negyvenen voltunk osztálytársak, de már csak hatan dolgozunk az egészségügyben. Mind olyanok, akik igazán szeretik a hivatásukat.”