A boxosdoboz

Lehet eső, szél vagy hóvihar, a túra el nem maradhat. A családjától azt kérte, bármi történjen is, meg ne akadályozzák ebben!
Ebédidőben érkeztem a családhoz, Évike remek fasírozottjának illatát még a Moszkva téren is érezni lehetett. A 75-szörös válogatott jobbszélső hatvanegy éve él ezen a koszton. Ennyi ideje, hogy a móravárosi srác Kakuszi Évikével összekötötte az életét. A közelgő születésnap apropójából mi másról beszélgettünk volna, mint a futballról. A múltat hamar letudtuk: soha nem múló szívfájdalom, hogy Sebes Gusztáv kihagyta Sándort az 1954-es világbajnoki döntőt játszó keretből. Kint volt ő is Svájcban – Farkas Mihály személyes utasítására vitték ki feleségestől –, de már nem nevezték a vb-döntőre. Egy edzőmeccsen játszott Solothurnban, Várhidi néven, mivel a hátvéd nevezve volt. Öt gólt rúgott, az újság azt írta, ilyen csodálatos szélsőjátékot még nem láttak. Sebes a meccs után mégis jobbszélső-gondjairól beszélt…
– Ön tizenkilenc évesen robbant be a felnőtt válogatottba. A mai fiatalok ebben a korban csak ígéretes tehetségek. Miért?
– Én olyan csapatba kerültem, ahol nem nyomott a felelősség: a meccseket Hidegkutinak, Palotásnak, Börzseinek, Kovács Imrének kellett nyerni. Két évig „vittek magukkal” a győzelembe a társak. Aztán eljött az idő, amikor már tőlem várták a gólokat, s addigra én valóban fel is nőttem mellettük.
– Németh Krisztián az önről elnevezett akadémiáról került Liverpoolba. Azt mondják, kivételes tehetség, mégsem kerül Geráék közé, akik talán „vinnék magukkal”.
– Azért Gerának is kellene egy Hidegkuti Nándi, aki mellett valódi klasszissá válna. A mai edzőink egy dolgot felejtenek el: azt, hogy a játék alapja a pontosság. Mi centiméterre pontosan oda tettük a labdát, ahová a partner várta. Göröcs Titi volt a precíz indítások legnagyobb mestere, sajnálom, hogy vele csak két évet játszhattam a válogatottban.
– Sándor Csikart a gyorsaságáról is sokat emlegették…
– Ennek is volt egy titka, amivel ma keveset foglalkoznak az edzők. Én háromszor meghintáztattam a védőt: egyre lassabban tudta követni a mozgásomat, harmadszorra ez a tempóvesztés a futásnál már egyméteres előnyt jelentett. Hát persze, hogy gyakorolni kellett mindezt, de hát erre ment rá az életem… A mi focisulinkból (a Sándor Károly Labdarúgó Akadémiáról – a szerk.) eddig úgy háromszáz gyerek került ki. Tehetségesek, az alapokkal tisztában vannak, de nem kész játékosok. Az edzőknek kellene tenni arról, hogy igazi klasszisokká váljanak.
Hogy mi hajtotta az Aranycsapat tagjait, erről az örök tartalék szinte szemérmes restelkedéssel beszélt, mint aki attól fél, nem értik meg. Ők pénzt csak szegényesen kaptak, de örömet akartak szerezni az országnak. Emellett járhatták a világot akkor, amikor másnak nagy kaland volt egy bécsi út is. Nem is említve a játék leírhatatlan szeretetét: ha a Karcsi gyereket a szülei beküldték Szegedre, egész úton egy bokszosdobozt rugdalt maga előtt – úgy nőtt fel, hogy a lábán nem volt köröm…
Sok boldog születésnapot, Karcsi!