Pótmamák gyerekkor nélkül

Amikor megkérdezem Krisztát, mi az oka a szomorúságának, indulatosan kifakad:
– Nekem sosincs szabadidőm! Folyton a testvéreimre kell vigyáznom. Amikor megszületett a nagyobbik, mást se hallottam anyámtól, csak parancsszavakat: hozz tiszta pelenkát, vidd ki a piszkosat, etesd meg a kicsit, vidd le sétálni! Alig telt el két év – amikor már kicsit fellélegezhettem volna –, megszületett a másik gyerek, s kezdődött minden elölről…
Néha szeretnék egyedül lenni, zenét hallgatni, olvasni. Anyám ilyenkor bejön a szobába, hogy újabb feladatokat adjon. Ha elhúzom a számat, ingerülten csak annyit kérdez: már megint mi bajod?!  Mi bajom lenne! Torkig vagyok! Mi közöm nekem a két kicsihez?!  Nem is az édestestvéreim, mindegyikőnk más apától van.
– Elmondtad már neki őszintén a gondodat? – próbáltam csillapítani. – Édesanyád harminc éves. Azt mondják, egy fiatal anya jobban megérti tinédzser gyereke problémáját.
– Igen, de a valóság egészen más. Soha nem akarja igazából megtudni, mi bánt engem. Csak az a lényeg, hogy elhozzam a gyerekeket a bölcsődéből, az óvodából, segítsek az etetésnél, a fürdetésnél és vigyázzak rájuk a játszótéren. Olyan nagy öröm ez?
Minden nagyobb gyermek így éli meg ezt a fajta kötelességet, mint Kriszta? – kérdeztem dr. Fórizs Éva vezető főorvost.
– Ahol több gyerek van, ott természetes, hogy a nagyobbak vigyáznak a kisebbekre – kezdte válaszát a doktornő. – De ha a nagy ezt külső, idegen parancsként éli meg, zaklatottá válik, állandósul a rossz lelkiállapota. Mi is nagycsaládban nőttünk fel, én voltam a második gyerek. Utánam jött még a négy öcsém, meg a húgom. Természetes volt, hogy vigyáztam rájuk, később pedig együtt tanultunk. Ennek sok pozitívuma lett, talán még a pályaválasztásomat is meghatározta, mert megszoktam, hogy felelős vagyok másokért. Azóta is nagyon szívesen foglalkozom gyerekekkel.
Ismerek olyan családot, ahol a nagy korkülönbség miatta a nagy testvér szinte szülőként viselkedik a kicsivel, ezért sok dicséretet kap otthon, és a mama büszke az ügyes nagylányára. De nemcsak dicsérik, biztosítják neki a saját szabadidőt is. Mondok egy másik példát: kapcsolatba kerültem egy olyan családdal, amelynek tagjai 24 négyzetméteres szuterénlakásban nyolcan élnek. Itt vettem észre, hogy bár a gyerekek féltestvérek, mégis őszintén szeretik egymást. Az anya első házasságából vannak a nagyobbak, a négy kisebb a jelenlegi élettárstól. A gyerekek között három nagyon súlyos neurológiai betegséggel küzd, fokozatosan bénul meg a lábuk. Többen javasolták már az anyának, hogy adja be a gyerekeket egészségügyi gyermekotthonba, de hallani sem akar róla. Azt mondta, nem hiszi, hogy bármilyen otthon azt a szeretetet tudná adni, amit ők. Mindig vigyáz a gyerekekre egy nagyobb testvér. Ha játszóházba mennek, babakocsival szállítják a betegeket, hogy ők se maradjanak ki a játék öröméből…
Nem gondolom, hogy a testvérre vigyázás folyamatos öröm – összegezte beszélgetésünket a doktornő. – De ezek a gyerekek már most tudnak valamit a felelősségről, a szeretetről, a gondoskodásról. Ha egy családban szeretetteljes a légkör, a nagy gyerekek segítségét gyakran elismerik, és nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is, akkor a testvérre vigyázás nem gond. Az ugye egy teljesen más helyzet, amikor olyan terhet cipel a nagyobb testvér, ami nem ér föl az életkoráig. Ha őt magát is elhanyagolják, nem kap elég szeretetet, akkor nagyon nehéz neki is szeretetet adni. Ekkor jön az a kérdés, ami egyébként föl sem merülhetne, hogy „mi közöm a két kicsihez”.