Halál – félelem – eutélia

Napjaink korszerűen felszerelt kórházaiban könnyen támad a (halálos) betegnek az az illúziója, hogy a szuperműszerek és az orvosok tudománya megmentik őt a legrosszabbtól. Bízik abban, hogy életideje tovább, tovább és még tovább nyújtható, s valami olyan irracionális remény élteti, hogy ő talán nem hal meg soha...

Régebben, még a múlt század elején-közepén is, másként gondolkodtak erről az emberek. Belátták, hogy az elmúlás szükségszerű velejárója az életnek, amire idejében készülni kell. Márpedig idő van a készülésre, hiszen az hatvan-hetven-nyolcvan esztendő, ami egy embernek általában adatik, elég kell(ene) hogy legyen a döntésre. (Annál is inkább, mert a halálhoz való viszony az ember életére, örök sorsára is hatással van.) Tudták ezt azok a dél-alföldi öregek is, akik – érezvén haláluk közeledtét – kimentek vagy kivitették magukat a falujuk határában álló kunyhójukba, présházukba, hogy ott egyedül nézzenek szembe az elkerülhetetlennel, és adják meg magukat a halálnak. Előzőleg természetesen rendelkeztek a javaikról és elbúcsúztak szeretteiktől – döntésüket tiszta fejjel hozták meg.

Éppen ezzel a tiszta fejjel van gond manapság, mert az emberek többségét napjainkban a kórházban éri utol a vég. Infúziók, gyógyszerek, nyugtatók hatása alatt várják a reménybeli gyógyulást, ami sok esetben már csak az agónia meghosszabbítását jelenti. Persze, még ilyenkor is lehetne mondani: doktor úr, hagyjuk ezt az egészet, hazamegyek a férjem (feleségem, gyermekem) mellé meghalni. Lehetne mondani, de gyakran már nincs ehhez erő. Így aztán másra, kézenfekvően az orvosra testálódik a döntés, ami – minden embersége mellett is – tárgyilagosan szakmai, és egyszerűen arról szól, hogy meddig és milyen eszközökkel tartható életben az az ember, akinek élete visszafordíthatatlanul a végéhez közeleg.

Ezért olyan fontos a Bitó László orvoskutató és író által bevezetett új fogalom, az eutélia, ami jó véget jelent (szemben az eutanáziával, aminek a jelentése pedig: kegyes vagy könnyű halál). Elképzelése szerint a hospice-szolgálat mintájára, illetve annak keretében működne egy olyan „átsegítő” szolgálat, amit a beteg önként venne igénybe és szakavatott személyzet (orvosok, ápolók) közreműködésével készülne a halálra. Éspedig tiszta fejjel, szellemi képességeinek teljes birtokában. Aminek a vége a belátó, belenyugvó, személyes döntés a megváltoztathatatlanba. Arról már nem is beszélve, hogy az ilyen, szakemberek által irányított fölkészülés milyen pozitív hatású lenne az utolsó napjait élő ember szeretteire, hozzátartozóira nézve is.