„Nem a kukac rémiszt”

„Isten itt állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot – a 19 tetoválásomból az egyik ez a József Attila-idézet. Nagyon illik rám. Már a születésem is problémás volt: másfél napig elfeledkeztek rólam, nem „párosítottak össze” anyuval. Alighogy hazamentünk, ő belső vérzéssel hetekre visszakerült a kórházba, majdnem belehalt. Kétévesen nem fogadtam túl jól az öcsém érkezését. Aztán nemsokára elváltak a szüleim.

Mióta csak beszélni tudok, a miértek foglalkoztatnak. Hatévesen egy tévéfilm kapcsán szembesültem először a halállal. Gondolkodni kezdtem rajta: miért élünk, ha úgyis meghalunk? Emlékszem a félelmemre, a kétségekre. Nem értettem az egészet – pedig számomra a megértés a legfontosabb azóta is. Senki nem tudott megnyugtató választ adni a kérdéseimre.

Eszemben sincs a szüleimet hibáztatni a későbbi elfuserált évekért, de engem, aki eleve túlérzékenynek születtem, ez az eseménysor kibillentett a lelki egyensúlyomból, és később semmivel sem tudtak visszatartani. Tizenhárom éves koromban kezdtem el inni. A hétvégékről a bulik, ivászatok egyre inkább áthúzódtak a hétköznap estékre is, állandóan balhékba keveredtem, a szüneteket az igazgatói irodában töltöttem. A kitűnő tanuló hamarosan bukásra állt. A középiskolából valahogy elvégeztem két osztályt, aztán végképp kimaradtam.

Anyu bizalmára sokáig rászolgáltam, úgyhogy nehezen fogta fel, milyen változáson mentem keresztül. Hiába küldött pszichológushoz. Az egyiket például rávettem, hogy a terápia díját együtt igyuk el. Közben kudarcot kudarcra halmoztam, nem sikerült semmi, nőtt bennem a rossz érzés – amit oldani kellett. Tizennyolc évesen az alkoholról drogra váltottam. Mindent kipróbáltam, egyedül a heroininjekcióig nem jutottam el, „csak” szívtam, mert ódzkodtam a tűtől. Egy szükséglakásban éltünk, egymás hegyén-hátán drogosok. Kereskedtem is a szerrel, jól ment.

Mindvégig éreztem, tudtam, hogy ezt a mocsarat magam körül nekem, egyedül kell felszámolnom. Csak épp azt nem tudtam: mit, hol, merre? Tisztán láttam magam, és utáltam az egészet, de évekig nem bírtam szabadulni tőle. Aztán egyszer, húszévesen, abban a nyomorúságos lakásban, porszívózás közben összeállt a kép. Felhívtam anyut meg az öcsémet: vége van, jöjjenek értem, nincs tovább szükségem erre.

Nem, ez nem valami misztikus, csodás szabadulás a drogok rabságából! Én valóban „csak” a válaszokat kerestem. Mikor azokat megtaláltam, nem volt értelme tovább az önpusztításnak. Tévedés ne essék: én sosem akartam meghalni, de vonzott a halál mint megfejteni való feladat. Az a hét év a lázadó életigenlés korszaka volt. A halállal kapcsolatban nem a föld alatti sötétségtől vagy a kukacoktól féltem, hanem a tudatlanságtól, hogy nem tudjuk, mi van utána. A vallásnak, a hitnek, a filozófiának vannak válaszai. S ha nem is mindig értjük teljesen a halált, de megtanulunk együtt élni vele. Ma már úgy gondolom, pontosan a végesség tudatától szebb az élet.

Két évig „boncolgattuk” anyuval a történteket: ő a saját felelősségét kereste, én meg a jövendő utamat. Mikor a korábbi drogügyleteim miatt a rendőrség keresni kezdett, Floridába menekültem. Megtanultam angolul, rekordidő alatt leérettségiztem, de hazavágytam, nem akartam Amerikában élni. Szerencsére a drogügyem elévült. Itthon tanultam filozófiát, művészettörténetet, kulturális antropológiát, de egyiket se fejeztem be, a kötöttségeket még ma sem viselem el. Mázlim van, mert papírok nélkül is mindig találtam munkát, és megálltam a helyem.

Lipóton, a pszichiátrián egyszer azt diagnosztizálták, hogy gyerekkortól elhúzódó depresszióban szenvedek. Két éve jól vagyok. Másnak olyan természetes, hogy ha éhes, eszik, ha fázik, betakarózik. Nekem ezt is meg kellett tanulnom, mert az önpusztítás jobban ment.
A két könyvem megjelenése óta tizenévesek azt írják nekem, ez a kedvenc olvasmányuk. Bennem él a segítő szándék mások iránt, de ezek a levelek néha megijesztenek. Nem akarok a „csináljunk minél nagyobb hülyeségeket” iskolapéldája lenni. Sugárzik a fiatalokból az erő és a kíváncsiság, hogy ki akarják próbálni az „életet”, mondhatok én bármilyen térítő beszédet.
Pár éve, a könyvek írásakor talán az az üzenet jött le: defektes vagyok, de ilyen-olyan trükkökkel el lehet éldegélni. Azóta más lett a mondanivalóm. Nem a trutyiból kell a lehető legtöbbet kihozni, hanem ki kell mászni belőle. Az életben nem egy nagy karrier a szenvedés. Gondoskodni magunkról, boldoggá tenni magunkat – ez az igazi kihívás."