Szüfrazsettek és méhkirálynők

Az amerikai textilmunkásnők bizonyára nem gondolták, hogy nőnapot „ünnepelnek”, amikor 1857. március 8-án felvonultak  New York utcáin, hogy egyenlőséget követeljenek. A később nemzetközivé lett nőnap pedig ma is a harcias asszonyságokra emlékeztet.

Még ennél is vadabbak voltak az angol leányzók, akik a XX. század elején, a híres hidegvért feledve, a választójogért tüntettek Londonban. A hűvös brit nők annyira átestek az ellenkező végletbe, hogy „szent őrületben” törtek-zúztak, kirakatokat, üzleteket tettek tönkre. A szüfrazsettek nem szeppentek meg, ha letartóztatták őket, sőt, éhségsztrájkba kezdtek, hogy mihamarabb szabadlábra kerülhessenek, s újra kezdhessék a tiltakozást.

Nálunk, magyaroknál sokáig a támogatásra szoruló, gyenge asszony típusa dívott. Nagy drámaírónk, Madách Imre (1823-1864) például azt fejtegette, hogy egy nő vonzereje éppen a gyámoltalanságából fakad, és nem is lehet szép egy lány, ha nem szorul a sziklaszilárd férfi segítségére. A hagyományok ellenére a XX. század elején hazánkban is erőre kaptak a feministák, s néhány úr is támogatta őket. Ezt mutatja, hogy 1911-ben megalakult a Férfiak a Nők Választójogáért Egyesület. Az első világháború környékén már a nők harmada dolgozott, mert a fronton levő legények helyett a hátországban is helyt kellett állni. A második világháború után a „dolgozó nő” lett a mintakép, s külön dicsőségnek számított, ha a lányok a traktor nyergébe pattantak.

Mára látszólag „kitört az egyenjogúság”, hiszen a csúcsvezetői posztokon kívül szinte minden értelmiségi pályát elözönlöttek a nők. Csakhogy! A kutatók mostanában figyeltek fel a „méhkirálynő szindrómára”. Ez annyit tesz, hogy a magas pozícióba kapaszkodott asszonyok szívesen csücsülnek egyedül a csúcson. Azaz éppen ők azok, akik a fiatal, iskolázott és tehetséges leányzókat akadályozzák az érvényesülésben. A munkahelyek méhkirálynői ugyanis minden erejükkel távol tartják nőnemű versenytársaikat a kényelmes „méhkastól”.