Kalandozások a Balkánon

Ha nincs a pöttyös bőrgolyó, sokadmagammal egyetemben talán sohasem jutok el Albániába. Pedig ifjú koromban de sokszor szerettem volna látni azt a rejtélyes országot, melynek diktátora, Enver Hodzsa elhatározta, hárommilliós népét a félfeudalizmusból a sztálinizmus útján vezeti egyenesen a kommunizmusba. Persze ahogy másnak sem, úgy neki sem sikerült a kísérlet. Miután megszakadt az elvtársi barátság a Szovjetunióval, majd Kínával is, hermetikusan bezárkózott a cseppnyi ország. Maguk gyártottak a varrótűtől a traktorig mindent, miközben vadul készültek a háborúra. Megannyi „vakondtúrás”, azaz monogramos, családi, atombiztos bunker épült Albánia-szerte – a még meglévőket ma is előszeretettel fotózzák a turisták.
Ami a szépséget illeti, az országgal bőkezűen bánt a természet. Tiranát, a fővárost hófedte hegyek állják körbe, miközben nem kell fél óránál többet autózni ahhoz, hogy a kora tavaszi napfényben fürdő tengerparton találja magát az ember. Ha ennek a városnak egyszer ötöse lenne a lottón, nem lenne nehéz belőle turisztikai világszenzációt csinálni. Jelenleg azonban nagyon hiányzik az a főnyeremény: ha az idegen letér a helyi Vörös térbe torkolló sugárutakról, elképesztő szegénységgel szembesül. Ami első pillanatra a legeslegjobban hiányzik, az egy szemeteskocsi…
A kávéházakban rend van és tisztaság. Miután az albán–magyar válogatott meccsre készülődtünk, szurkolóink ott voltak minden csapszékben. Újpest-drukker ölelkezett Fradi-szimpatizánssal, kaposvári szurkoló koccintott a székesfehérvárival. Fiatalok valamennyien, egy új generáció, akiknek a futball már Torghellével kezdődik.
A mérkőzés – ha az 1-0-s győzelmünket nem számítjuk – túl sok maradandót nem hozott. Petárdában erősebbek voltunk, ezt a helyi ultrák nem bírták elviselni, hát rátámadtak a félezres magyar szurkolóseregre, a helyi rendőri erők álltak sorfalat a két tábor közé. Aztán a meccs után a buszok látták kárát a felszított indulatoknak: az egyik járműnek négy ablakát is beverték, állítólag két drukker könnyebben meg is sérült. A károk helyreállításában még a külképviseletünk is segédkezett, merthogy ablakok nélkül a huszonnégy órás út kicsit huzatos lett volna… Nyilván ez a kaland is fokozatosan megszépül majd, és hőskölteményként kerül a családi legendáriumba.
Enver Hodzsa 1967-ben büszkén kiáltotta a világba, hogy Albánia az első ország, amelyik hivatalosan is ateista, nem is engedte, hogy Kalkuttai Teréz anya meglátogassa haldokló édesanyját. A 12. emeleti szállodai szobám azonos szinten volt a minaret erkélyével, nagyjából fülem magasságában énekelt a müezzin. A repülőtéren most már Teréz anya hatalmas szobra fogadja az érkezőt – Enver Hodzsa szobrát 1991. február 20-án ledöntötték, helyén most NATO-tábla áll. Hát változnak az idők Albániában is!
Egy székesfehérvári szurkoló panaszkodott a tiranai étteremben. Történt, hogy a Sheraton szállónál összetalálkoztak egyik válogatott játékosunkkal. Megkérték a hátvédet, a meccs után jöjjön el közéjük, és énekeljék el a szívelégtelenségben 34 évesen elhunyt, 187-szeres jégkorong-válogatott Ocskay Gábor emlékezetére a magyar himnuszt. A fiú azt mondta: „– Ne haragudjatok, de én az ilyesmiben nem vagyok benne…” Talán soha nem fogja megtudni, miért fütyül néhány száz helyi néző a királyi városban, amikor legközelebb a sóstói stadionban pályára lép.