Kert, hosszú alkonyatban

Tavasszal Szabolcsban meg Szatmárban a fagyot utálják a legjobban. De nem azért, mert fázik az ember, és havat kell seperni. Hanem azért, ha virágzásban jön a fagy, és odavész az alma, a pálinka, mert errefelé köztudottan ezek jelentik az első számú „valutát”. Jó lenne persze a forint is, de az ritka kincs errefelé. Marad hát az alma meg a szilva, amit aztán pénzzé lehet tenni.

Tavaly elmaradtak a hidegek, tavalyelőtt viszont pont a legrosszabbkor szemtelenkedtek be a Tiszahátra. Úgy tűnik, az idén megússzuk, ám van, aki óvatos. Kiss Károly is az Kölcsében. Talán túlontúl is az.

– Majd meglátják kilencvenhárom évesen! – mérgelődik, és lenyisszant egy ágat, amit a téli metszéskor felejtett fenn az almafán.

A fák lent sorakoznak a kertben, nem sokkal az után ültette őket, hogy hazajött a Szovjetunióból. Nem most volt, hanem ötvenhárom éve, de alig múlik el nap, hogy eszébe ne jutnának az ott történtek. Ha szenet lök a tűzre, arra gondol, hogy ott harminc centi mélyen már szenet találtak. Ha almafát metsz, akkor meg arra, hogy ott fent, északon nemhogy almafa nem nőtt, de rendes fa se, csak csenevész bokor. Ha meg málékásával töltött káposztát eszik, az jár a fejében, hogy odakint megfogadta, itthon soha többet nem fog enni árpát, kölest meg kukoricát. Mert tizenkét éven át jószerivel mást nem is kaptak.

Kiss Károly ugyanis tizenkét évig volt hadifogoly. Előbb az Urálban, aztán Fehéroroszországban. De a legtovább Szibériában, annak is a legkegyetlenebb vidékein, ahol alig látták a napot, „az éjszakák meg olyanok, mint itthon az alkonyat”.

Negyvennégy tavaszán esett fogságba valahol a cseh–német határon. Onnan gyalog a százötven kilométerre lévő Brünnbe hajtották, aztán egy nagy szerelvényre terelték őket. De előtte főztek nekik vagy ötven kondér kukoricát. Vagy ahogy errefelé mondják, málét. Sokan csak a mára gondoltak, arra nem, hogy mi lesz holnap. Kiss Károly azonban előrelátó ember volt mindig. Levette hát az ingét, elkötötte az alját és mindkét ujját, aztán a nyakán át megtöltötte. Volt benne vagy húsz kiló, de ki is tartott egészen Romániáig!

Hosszú út volt, két hétnél is hosszabb, de mi az a tizenkét évhez képest. Igaz, nem gondolt ő akkor arra, hogy tizenkét évre viszik. Jobb is, mert ha tudja, talán ki se bírja. Huszonnyolc volt akkor, és negyvenévesen jött haza. Elment dalolni, táncolni szerető legényként, és hazajött gyűrött arcú öregként.

– Alig ismertem rá a falura – mondja. – A nagyszekeresi állomáson szálltam le a vonatról, onnan gyalog jöttem haza. Nincs az messzi, tán tizenöt kilométer. De annyi mindent elterveztem az úton, hogy mit csinálok majd, ha belépek a falunkba, végül nem csináltam semmit. Mert az emberek meg se ismertek. Így oszt megöleltem a drága jó anyámat, utána meg lefeküdtem aludni. Mert csak hosszú volt az a tizenkét esztendő!

Amiben az volt a legrosszabb talán, hogy hat évig egy sort se írhattak haza. Igaz, legényember volt, de akkor is! Erről sokat panaszkodott később a feleségének, mert aztán megnősült ő is. Igaz, jó későn, és az asszony is közel volt már a negyvenhez, de azért boldogan éltek. Csak a gyermek hiányzott. Hiányzik ma is, pláne, hogy az asszony meghalt, s egyedül maradt a nagy házban.

De azért lefoglalja magát. Ott vannak az almafák, a disznók, a sok aprójószág – és a hidegekre is csak legyint. Felhúzza a pufajkát meg a pufajkanadrágot. Még Oroszországból hozta őket. Emlékül a hosszú hadifogságból.