Magyar világörökségek (2.)

De végül nem a hunok jöttek, hanem a honfoglaló magyarok, akik le is telepedtek, a német telepesek pedig elmentek és nem hagytak mást hátra, csak a falvaik német nevét – meg persze a földbe ásott kincseket, amelyeket hamarosan megint vízzel takart el a szeszélyes tó. Aztán eltelt vagy ezer év, mire megint kiszáradt és visszaadta a kincseket. Mert visszaadta. Nemcsak szeszélyes, de nagyvonalú is a hölgy.

A Fertő-tó/Neusiedlersee – ebben a közös formában került fel a Világörökségi Listára nyolc évvel ezelőtt. Már ez a kettős név is jól mutatja, hogy a tó környéke évezredek óta hogyan hoz össze és tart együtt kultúrákat. Megteheti, hiszen nemzetközi jelentőségű vadvíz ez, egyben a legnagyobb sósvizű tó Európában - ez a fontosság pedig felelősséget is jelent. A sós víz általában a tenger közelségét feltételezi, kivéve Európa keleti részét és a Kárpát-medencét, ahol közel s távol nem találunk tengert, mégis virulnak a sósvízi élőhelyek. Sokszínű az éghajlata is, hiszen ezen a kicsi területen a kontinentális tó, a szubmediterrán dombok, a szubalpin hegyek, a szikes puszták és a magashegységek váltogatják egymást és húznak klimatikus határokat az egyedülálló növény- és állatvilágnak. A tó egyébként nagyon sekély, még a legmélyebb részén sem éri el a két métert – pont ezért tudott kiszáradni többször is a hosszú története alatt. Ha mélysége nincs is, van viszont nádasa, amely a 320 négyzetkilométerének több mint a felét adja.

Nemcsak a dél-orosz tarantella és a lápok vidrafűje fér meg jól egymás mellett a Fertő-tó környékén. Az épített örökség, a kulturális sokszínűség megismétli a természet békés együttélését. Fontos hadi és kereskedelmi utak  – mint például a Borostyánkő – útkereszteződéseként sokféle népek találkoztak és éltek itt: kelták, rómaiak, hunok, keleti gótok, longobárdok, avarok és frankok. A végén pedig megérkeztek a magyarok is, hogy elijesszék a kincseket rejtegető németeket. De ezt a történetet már ismerjük. A legnagyobb nemesi családok, mint az Esterházyak vagy a Széchenyik is építettek csodálatos palotákat a környéken, és tették meg Fertődöt – akkor még Eszterházát – vagy Nagycenket az ország mágneseivé. Maga Joseph Haydn is itt töltötte legtermékenyebb éveit, Esterházyék szolgálatában.

A Fertő-táj a sok emlék ellenére sem lett megcsontosodott, poros múzeum. Továbbra is nyüzsög és virul – a nyüzsgő és viruló látogatók nagy örömére. Hiszen ott van rögtön a tó, ami sekélységénél fogva garantáltan gyerekbarát, de a felnőtteknek is jót tesz, ahogy azt már Kiss József, a XVIII. századi orvos doktor is megmondta: „A Fertő tavába sok száz ember el jár nyárban förödni. Némellyek 2-3 óra járásnyi földröl is. Ha kérdezi az Ember ezeket, miért oly messziről is el fáradoznak a Ferdésnek kedvéért? felelnek: mert a Fertőben való fördés hasznossabb, minden más vízben való fördésnél, ámbátor nem hiszik ök ezt, arra magok sem tudnak tovább felelni. Akár honnét származott légyen ez a vetélkedés a Fertőről a köz nép között, annak okának kell lenni. Az értelmesebbeknek feleletjek pedig ez, mert, ugy mondanak tsudálatosan meg könnyebbül az Ember Teste a Fertőben való fördésre, a motskot kiváltképen le mossa az Ember bőréről, és mindenféle testi kihányást hamar meggyógyít. Gondolom ezen okból oda el járóknak száma gerjesztette már régről fogva a köz népnél az említett mondást.”

Bár a kitűnő Kiss doktor főként a gyenge testalkatúaknak, sápkórosoknak, lábadozóknak és köszvényeseknek javallta a „fördést”, mi a többieket is bátorítanánk, hiszen ki ne szeretne tsudálatosan meg könnyebbülni a mindenféle testi kihányásoktól?

A lelki kihányások ellen itt aztán akad gyógyszer. Ott van a több száz kilométeres bicikliút, amin körbe lehet tekerni a tavat, határokra való tekintet nélkül. Ugyanezt meg lehet tenni gyalog is és lehet egyszerűen átsétálni Burgenlandba. Lehet még errefelé borozni is, hiszen a hadi utakat mára felváltották a borutak, a ruszti aszúval, a merlot-val és persze a kékfrankossal, amelynek Sopron a fővárosa. A kékfrankos a hagyomány szerint a napóleoni időkben kapta a nevét, amikor a kitűnő borért az itt állomásozó francia katonák a kék  – vagyis értékes –  frankkal is hajlandók voltak fizetni. A történet állítólag nem igaz, de attól még szép. És erre nem is kell jobb bizonyíték, mint hogy azóta is így hívják mindenhol a kékfrankost.

Forás: Horizon

Kattintson bármelyik fotóra és megnyílik a képgalériánk!