Múlt és jelen dicsősége

Generációk számára „a Stadion” az élet mámorosan szép oldala volt. Ezen gondolkodtam, midőn a Magyarország–Málta világbajnoki selejtező mérkőzés után ott botorkáltam az omladozó, homályos szektorok szemetes feljáróiban, hogy tízezer rajcsúrozó gyerkőc között megtaláljam az egy szem focista unokámat. A srácoknak természetesen tetszett a látvány így is, hogy a lelátók egy részét biztonsági okból lezárták, és a feleannyi vagy még kevesebb néző fért el a tribünökön annál, mint amennyire tervezték. Ők azt hiszik, így kerek a világ – pedig dehogy!
Ott kezdődött, hogy 1947. május 4-én, a magyar–osztrák focimeccsen a 38 ezer néző alatt két helyen is leszakadt az Üllői úti pálya lelátója. Kéz- és lábtörésen kívül nagyobb baj nem történt, viszont a jelen lévő politikai potentátok – Rákosi Mátyás, Tildy Zoltán, Rajk László, Szakasits Árpád, Ortutay Gyula – úgy döntöttek, kell egy új stadion. Kubikosbrigádok indultak az Alföldről a fővárosba, Dávid Károly építész tervei alapján folyt a munka, aztán 1953. augusztus 19–20-án sor került az avatóünnepségre. A létesítmény arra is bátorította az akkori kormányt, hogy megpályázza az 1960-as olimpiát. Nem nyertük meg, Róma lett a házigazda – azonban a százezres publikum az avatáson ezt még nem tudta, hát lelkesen ünnepelte atlétáinkat, akik nagy fölénnyel győzték le Norvégiát. De az igazi népünnepély a Budapesti Honvéd–Szpartak Moszkva futballmeccs után volt, ahol is 3-2-re legyőztük a szovjet ellenfelet. Rendeztek kosárlabda Európa-bajnoki döntőt a stadionban, ahol a magyarok nyertek a szovjet csapat előtt, volt ott atlétikai Európa-bajnokság, és vertük az angol focisokat is 7-1-re ugyanott.
Aztán kiderült, a magyar sportnak egyre nagyobb a Népstadion. Elmaradtak a focidrukkerek, így a klubok inkább a saját pályáikon tartották a bajnoki meccseiket. A hatalmas létesítmény pedig fogyasztotta a milliárdokat, még akkor is, ha üresen tátongott. A rendszerváltás után feketén-fehéren kiderült, mennyire ráfizetéses a fenntartása. Talán ha az osztrákok nem farolnak ki a foci-Eb közös rendezéséből, került volna pénz a romos lelátók felújítására – így azonban csak vágyak vannak. A világbajnoki selejtezőre jó lenne még néhány tízezer nézőt felültetni a felső szektorokba, talán a Milan vendégjátéka is telt házat hozna, ám a felújításáról napjainkban még beszélni is eretnekség.
Hogy mi lesz a sorsa a magyar sport egykori büszkeségének? Talán az, ami az ügetőnek: egy külföldi befektető már számolja a pénzét, hogyan lehetne gyors hasznot hozó építményt emelni az egyébként nagyszerű helyen fekvő területre. Bár tévednék – ennek az unokám fenemód tudna örülni!