Régi idők focija

Jól jött volna ez a hangszer ezerkilencszázötvennégy július negyedikén, a magyar futball Mohácsakor. Az Aranycsapat Bernben elvesztette a világbajnoki döntőt. A nyugatnémetektől elszenvedett 3-2 arányú vereség nagyon tudott fájni, hiszen abban az időben sok mindenre a futballban elért siker volt a gyógyír: „Jó, jó, de fociban még mindig mi vagyunk a legjobbak!” – vigasztaltuk magunkat a keserves hétköznapokban.

Vannak a csalódásnak fokozatai. Sándor „Csikar” azok közé tartozik, akik személyes kudarcként élték meg a Svájcban rendezett 5. labdarúgó-világbajnokságot. Történt, hogy az MTK legendás jobbszélsője egy jelentéktelen affér miatt nem volt túlzottan szívélyes kapcsolatban Sebes Gusztáv szövetségi kapitánnyal. Ki is maradt volna az utazó keretből, ám az indulás előtt néhány nappal meglátogatta a csapatot Farkas Mihály honvédelmi miniszter, aki „mindenhatónak” számított a sportirányításban. Búcsúzáskor a tábornok odaszólt Bozsiknak:
– Bozsik elvtárs, minden rendben?
– Hát nem éppen, Sándor Csikart nem akarja kivinni a szövetségi kapitány.
Erre Farkas Mihály intett az edzőnek: – Sebes elvtárs, megy Sándor is!

A jobbszélső azonban nem volt benevezve, így amikor a döntő előtt egy előkészületi meccset vívtak, ő Várhidi néven lőtte a gólokat. Remekül ment a játék, volt olyan újság, amelyik így lelkendezett: „Várhidi a világ legjobb jobbszélsője!” Aztán elkezdődött a vb, és Csikar a feleségével a VIP-páholyból nézte a meccseket – és olvasta Sebes nyilatkozatát, aki amiatt kesergett, hogy jó ez a csapat, csak éppen jobbszélső problémája van…

Meneteltünk mi is, a németek is, aztán július 4-én, az aranyéremért vívott csatában összetalálkoztunk. Előtte a selejtezők során már vívtunk egy meccset „Sepp” Herberger csapatával, 8-3-ra le is győztük őket, ám azt a magyar sportvezetés nem vette különösebben figyelembe, hogy a németek hét tartalék játékossal álltak ki, ami miatt a szurkolók a szövetségi kapitány bíróság elé állítását követelték, szabotázs vádjával. A fölényes siker tudat alatt azért ott munkált mindenkiben, egyszóval bejött az, amire Herberger számított.

Ez a negyedike egyébiránt egy szemerkélős, esős nap volt. Csikar szerint: – Az én időm volt, de meg tudtam volna forgatni a csúszós talajon Werner Kohlmeyert! A forgatásból nem lett semmi, Sebes a jobbszélső gondját Cziborral oldotta meg, aki talán életében nem játszott azon a poszton. A balszélső Tóth Mihály lett, az eredmény pedig közismert. Sándor a mérkőzés után a páholyból az öltözőbe sietett, ahol síri csönd volt. Aztán a hazatérés: a játékosokat úgy kellett az otthonukig csempészni, Sebes házánál kisebb tüntetés is zajlott.

– Nyerhettünk volna? – kérdem Sándor Károlyt, immár ötvenöt esztendővel az ominózus meccs után.
– De még mennyire! A németek nem játszottak jól. De mi még rosszabbak voltunk. Puskás Öcsi sérült volt, őt Liebrich rúgta le a németek elleni első meccsen, ám a kapitány így is vállalta a játékot, ami érthető, mert ő akarta átvenni a Jules Rimet-kupát.

A mohácsi csatának lassan ötszáz éve, de még mindig azon tűnődünk: mi lett volna, ha időben érkeznek a felmentő seregek? Az elvesztett vb-döntőt is generációk fogják még elemezni.