Sport

Várjuk az ebédet az egyetlen tuzséri vendéglőben; bár a vendéglő elnevezés kissé túlzó, hiszen a berendezés három asztalból, néhány ukrán nehézfiúból és a terítőnkön hagyott céklamaradványból áll. Azért vagyunk itt, mert hamarosan kezdődik az év meccse, a Tuzsér-Honvéd kupaelődöntő. A falu Szabolcs legszélén, az ukrán határtól néhány kilométerre fekszik, nem egyszerű tehát ide eljutni Pestről, mégis vagy háromszáz vendégszurkolót várnak. A csaknem négyórás utazás hosszú, de legalább unalmas, a változatosságot kizárólag az út szélén egyre gyakrabban feltűnő, ránézésre jó ötvenes "örömlányok" jelentik. Olvassuk a helységneveket: Surjánbokor, Cigánybokor, Rókabokor - ahogy mondani szokás, errefelé még a busz is minden bokornál megáll...{p}
Tuzsér viszont az előbbiekhez képest igazi metropolis, ahol, mint már tudjuk, enni is lehet. Előtte persze még megismerkedünk egy kedves öregúrral, aki közli, ne féljünk itt, ezek az ukránok (vagy tán grúzok, ő sem tudja) aranyos fickók, különben meg benne nagy Honvéd-drukkert tisztelhetünk, haza is vihetnénk Pestre. Rendben, mondjuk.
- Ja, és én vagyok a Tibi bácsi - teszi hozzá jelentőségteljesen, majd eltipeg. Többet nem látjuk.
{p}Ezek az ukránok (vagy tán grúzok) tényleg aranyosak, az akcentusuk például nagyon jó. "Bóngyi, hózd má azt a kit dici tónikot" - dörren meg az egyik, mire Bóngyi, azaz Bandi, a pincér szolgálatkészen hozza is. Ha már ott van, mi is kifaggatjuk: Bandi elárulja, bár az étterme nonstop üzemel, most bezár, mert ő is megy a meccsre. Ez lesz az első meccse életében, de ki nem hagyná, mert ez a szerda a falu nagy napja lehet. Most tehát megy, és hozza a rántott húst.
A rántott hús nem rossz, megesszük, fizetünk.
- Jó volt, srácok? Pestiek vagytok, mi? - kérdi Bandi. Vigyorogva helyeslünk, ő meg a nagy jókedv közepette átver bennünket egy ezressel.
Elindulunk a pálya felé, de az utca már tele rendőrökkel, mert itt nagyon félnek a kispesti szurkolóktól. Pedig a drukkerek egyelőre békésen sétálgatnak a faluban, kocsmákat keresnek. Szegények, még nem tudják, hogy a legtöbbet a pályán ihatnak - amikor bejutunk, mi is akkor vesszük észre, hogy van egy büfé, amelyben kétféle itókát lehet vásárolni: ásványvizet és féldecist. A tolongás nagy, ott állunk vagy tíz percet, és egyetlen embert látunk, aki szódát vesz.
{p}Ideje azonban informálódni a tuzséri csapatról, hiszen már melegítenek a játékosok, hamarosan kezdődik a meccs. A pálya gyönyörű, az öltözők rendesek, a focisták elszántak. Jó, nem mind futballistaforma, de jár nekik a kalapemelés, hiszen kiverték a Siófokot és a BKV Előrét is.
- Sanyit figyeljétek, a Bagin Sanyit - mutatja egy szurkoló a Tuzsér legnagyobb becsben tartott játékosát, akinek szabadrúgásai végzetesek voltak a korábbi ellenfelekre. Ezek után derekasan figyeljük Sanyit, aki kissé nagydarab, technikája viszont csodálatra méltó, oda rúgja a labdát, ahova akarja. Feltűnik a vendégek edzője, Gálhidi György is. Azt kérdezzük tőle, mennyire sikerült felkészülni az egyre nagyobb becsben tartott Tuzsérból. Gálhidi elmondja, nem annyira, mint szerette volna: gondolta, megnézi az Ibrány elleni derbit, ezért vasárnap autózott négy órát Szabolcsba. Elment az ibrányi pályára, ahol egy szál ember álldogált: tőle tudta meg, hogy műsorváltozás volt, a meccset még szombaton lejátszották...
{p}Pinkóczki Józsefnek nincsenek ilyen gondjai, mindig tudja, mikor játszik a Tuzsér. Elvégre a házigazdák szakosztályelnöke, és ebbéli minőségében ő határozza meg a kezdési időpontokat... A szakosztályelnököt arról faggatjuk, mennyi pénzbe kerül csapatának ez a kupamenetelés.
- Tessék körbe nézni, lehetünk vagy háromezren. Elővételben nyolcszáz, a helyszínen ezer forint volt a jegy, vagyis most végre elmondhatjuk, egy pici nyereséget ki tudtunk hozni a kupából. Ez már nagy szó, mert egy kiscsapat nem is álmodozhat arról, hogy valaha is komolyabb bevételhez jut, de, hála a fiúknak, itt most hatalmas a futball-láz.
{p}Na nézzük, mekkora is: a csodálatos kastély mögötti területen fekvő pálya körüli kerítést heringek módjára állják körül az emberek, és tőlünk átellenben székel a Viking Kaos nevű helyi gittegylet, modernebb nevén ultracsoport. Az óriási zöld-fehér transzparens mögött ugrándozó fiúk vannak vagy harmincan, de mivel a többi néző is lelkesen szurkolgat, partiban vannak a honvédos sereggel. Fájdalom, ami a lelátón iksz, az a pályán fiksz kettes: a Kispest sok esélyt nem ad ellenfelének - potyagól, tizenegyesgól, kontragól a sorrend, sokat nem kell izgulni rajta, hogy melyik csapat jut tovább.
- Gyerünk, Kicsi, mutassátok meg nekik! - vedlik át szurkolóvá Pinkóczki is, mindhiába, a százhatvanötös Kicsinek nincs sok esélye a Budovinszky és Vámosi által megszemélyesített kétméteres fővárosi oszlopok ellen.
- Megölünk! - harsogja ugyanakkor egy középkorú, enyhén spicces nőszemély a bírónak, aki be merte fújni a tizenegyest.
{p}A vége 3-0. Hinnénk, mindenki boldog, az egyik fél a továbbjutásnak, a másik az eddigi csodás sorozatnak örül. Ámde mindenki dühös: egy rosszul befújt les miatt a kispestiek kissé megmozgatják a rendőrségi korlátokat, mire könnygáz és gumibot a válasz, prüszköl is mindenki szorgalmasan. Váratlan a hatóság keménykedése, de a szurkolók sem hagyják magukat, egy-két pofont beszednek a rendőrök. Mire végre megnyugodnának a kedélyek, megindul egy ötvenfős tuzséri banda, így már egy jó kis hármas körmeccs alakul ki, mindenki csépel mindenkit. Győztes nincs; vesztes egy rendőr, akit bizony alaposan leöntenek valami házilag kotyvasztott óborral.
Minden és mindenki a helyére került. Bár azt az egyet továbbra sem értjük, hova tűnt Tibi bácsi.