Akiért sorba állnak

Hatvan felé tart, ezért kissé meglepő, hogy csinos kis lófarokba szedte a haját; igaz, egyhamar kiderül, hogy ez csak bohémságából fakad. Ilyennek szokták meg a magyar serdülő labdarúgó-válogatott kispadján és budai masszázsszalonjában is a vendégek (utóbbi kapcsán isten őrizz rosszra gondolni).
Édesapja is aranykezű volt, csak éppen patkolókovács-mester Mezőkovácsházán. Szolnok megyében, de előbb még Békésben, NB II-es futballcsapat edzőjeként is tekintélyt vívott ki magának.
Liszai-Kocsik Mihály Sándor - ebből a Sándort olykor elhagyja - Szapolyai János erdélyi vajda, 1526-ban megválasztott királyunk kései leszármazottjának tartja magát, még ha Márvány utcai gyógyítóbirodalmában ezt nem is írta ki. Igaz, van ott elég olvasnivaló a ,,referenciamunkáiról": rengeteg ismert ember, színészek, politikusok járnak hozzá, ha egy kis lazításra vágynak, no meg persze, ha fáj a derekuk, kiugrott a válluk, zsibbad a térdük. Meggyógyította a futballedző Varga Zoltánt, Zwack Pétert, Kabos Lászlót, Kovács Kokót. Mielőtt Erdei Zsolt kiutazott Sydneybe, az olimpiára, kénytelen volt nála kikötni. Világbajnokunk egyszerűen képtelen volt bal kézzel ütni a felkészülés során, olyannyira érzékeny volt a kézfeje. Utólag azt mondta, kezelése alatt majd kiugrott a szeme a fájdalomtól - de megérte. És ez a lényeg!
Rátonyi Hajnalka állítja, hogy aranykeze van a Márvány utcai masszőrnek.  Meggyógyított egy müncheni kertészt is, aki azt hitte, a maroknyi csomó a testén egyenlő a rákkal, és már minden rokonától elbúcsúzott. Az aranykezű ember a kezével sok mindent kitapogat, érzékel, de ezzel együtt is szívesen veszi, ha röntgenfelvételt, leleteket is visznek hozzá.
{p}- Nem nagyon gondolkodtam még rajta, hogy honnan is a kézügyességem, vagy ha túlozni akarok, a fájdalmas területekre ráérző kezem. De abban, hogy idáig elértem, biztosan fő szerepet játszott például, hogy fürge gyerek voltam. Amit rámbíztak, azt gyorsan és ügyesen igyekeztem elvégezni. Ezt sokan értékelték. Mindenekelőtt Simon Lajos egyetemi tanár, az ORFI ortopéd sebésze. Egy kicsit kiválasztottja lettem Lajos bácsinak, megtanított gipszelni, kijárhattam megműtött betegeihez, fürösztöttem, gondoztam, alkalmasint pedig megmasszíroztam őket. És idővel elkezdtek érkezni az elismerések a professzor úrhoz. Egyszer csak mosolyogva a szobájába hívott, mondván: "Fiam, szeretnék szakmát adni a kezedbe." Amit fiatal orvosként, idős papoktól tanult huszadmagával. A masszőri szakmáról van szól. Ez azonban a hatvanas években igencsak kóklerségnek számított. Óva intett, hogy valaki megtudja kórházban, mert akár börtönnel is járhatott volna. Hát valahogy így kezdődött - idézte a kezdeteket a copfos mester.
Liszai-Kocsik Mihály később mentőápoló lett, még szüléseket is levezetett... Egy idő után kiesett az egészségügyből, inkább rokon szakmája felé fordult.
- Két éve Nyilasi Tibi ajánlatára a 14 éves korosztályúak serdülő labdarúgó-válogatottjának kispadjára ülhettem, nagyon élvezem ezt a munkát is. Az emberek többsége mindmáig nem nagyon bízik a gyógymasszászok gyógyító erejében, de bevallom, ebben kétségtelenül az is közrejátszik, hogy egyesek nem úgy művelik a szakmát, ahogy kellene. Sőt tovább megyek! A magyar labdarúgók többsége azért "húszperces" futballista, mert rosszul kezelik az izomzatukat. Emiatt maradnak el gyorsaságban a külföldiektől. Nagy kár, hogy a fiatalabb játékosokra nem jut gyúró, nagy szükség lenne rá. Egyszóval a magyar sportegészségügyben is bőven akad még tennivaló, mindenekelőtt, mert túl kevés az igazán hozzáértő szakember.