Nincs más választása: futni kell

Az itthoni hosszú távú futóversenyek sorában a Békéscsaba-Arad-Békéscsaba szupermaratonit - színvonala és népszerűsége miatt egyaránt - joggal nevezik a Bécs-Budapest futás "kisöccsének". Az idén hetedszer vágtak neki a Viharsarokból a legkitartóbbak a kétnapos viadal 197 kilométeres távjának. A több tucat váltó mellett Bogár János volt a különlegesség. Tucatnyi értékes trófeát őrizhet encsi otthonában, többek között a Bécs-Budapest hat első helyezését -, de az alföldi versenyen még egyszer sem győzött. Idén viszont, kezében a nemzeti zászlóval, büszkén futott be elsőként a második napi békéscsabai célba.
- Éppen itt volt az ideje - mondta mosolyogva a verseny után, és hozzátette: a győzelem íze mellett sok minden köti Csabához, például első mestere, a fő szervező, Tóth Sándor, meg aztán maga is sokáig a Békéscsabai Atlétikai Club számára szállította a sikereket.
- Minden verseny más, ezen például elég volt a győzelemhez 15 óra 42 perc...
- Ez igaz, de arról nem én tehetek, hogy ezúttal nem volt igazi ellenfelem... Bár olyan záporban és jégesőben még nem futottam az életemben, mint most az aradi cél előtt legalább tíz kilométeren keresztül. A párás meleg sem a legjobb futóbarát, Battonyánál ezzel kellett megküzdeni.
- Öt éve azt mondta, még öt évig fut versenyszerűen, aztán: elég volt!
- Való igaz, említettem ilyet, de aztán mindig eljön a tavasz, hívnak a barátaim, és már el is felejtem, hogy abba akarom hagyni. Nem tudok és nem is nagyon akarok ellenállni a csábításnak, az új kihívásoknak. Őszinte legyek? Igazán csak a futáshoz értek, nehéz dolgom lenne, ha hirtelen "állást" kellene változtatnom. Nincs más választásom tehát, futni kell. Persze ott van a példaképem, a görög-ausztrál Kourosz vagy az orosz Kruglikov, akik már jóval túl vannak a negyvenen, és eszükbe se jut a búcsúra gondolni. Meg aztán szerencsére mára már kitalálták a korosztályos versenyeket, amelyeket a közeli Szlovákiában gyakran rendeznek. Ráadásul a hatvanévesek teljesítményét ugyanúgy elismerik, mint a fiatalabbakét. Szóval, amíg bírom, ezt csinálom.
{p}- Ezek szerint csak a közvélemény nem tud arról, hogy hétről hétre rajthoz áll valahol?
- Évente harmincnyolc-negyven alkalommal állok rajthoz. Nem minden verseny zajlik nagy felhajtással, mi pedig nem szaladunk hétfőn reggel az újságokhoz, televíziókhoz...
- Encsen azért csak tudják, hogy milyen büszkesége van a kis borsodi településnek?
- Mint mindenütt, nálunk is sokfélék az emberek. Sokan szorítanak a sikereimért, és együtt örülnek velünk. Vannak, akik egy kicsit irigyelnek, ha látják, hogy beülünk a feleségemmel a mini-Mercedesbe, és elutazunk valamelyik versenyre. Azt persze kevesebben tudják, hogy volt idő, nem is olyan régen, amikor még kölcsönt kellett felvennem, hogy befizethessem a nevezési díjat egy-egy rangosabb nemzetközi viadalra, mint például a madridi maratonra.
Bogár János végezetül elmondta: az elmúlt években egy kicsit hátrább szorult a már emlegetett bécs-budapestin, ezért az októberi viadalon ismét szeretne ott lenni a legjobbak között. Nehogy elfelejtsék: korábban éppen féltucatszor megnyerte a rangos szupermaratoni csatát...