Csupán egyetlen pontszerző

Kezdjük is a pozitívumokkal: Majoros István kötöttfogású birkózásban olimpiai bajnok lett, Kovács Antal némi bírói szembeszéllel kapott ki nagynevű japán ellenfelétől, továbbá a magyar küldöttség valamennyi szóban forgó tagja épségben hazatért. Ennyi - több jót aztán tényleg nem könnyű elmondani a magyarokról, elvégre igazából mindhárom szakág nagy-nagy csalódást hozott. A tizenhat versenyzőből például egy végzett pontszerző helyen...
A birkózók legalább még Majoros aranya mögé bújhatnak, van az annyira fényes, hogy néhány hétre, hónapra elrejtse a sportág gondjait, bajait. Mert bizonyára akadnak gondok a birkózásban, ha az egy-két érem és kétszer annyi pontszerző hely helyett csupán Majoros jutott az első hat közé, a többiek igen korán búcsúztak. Talán még Berzicza Tamást dicsérhetjük valamilyen szinten, aki csupán a későbbi olimpiai bajnoktól szenvedett nagyon szoros meccsen vereséget, de sajnos a históriáskönyvek nem azt jegyzik fel, hogy a grúz Dokturisvili épphogy megverte a magyart, hanem azt, hogy Athénban Berzicza Tamás bizony csak a nyolcadik helyen végzett. Kevés ez, nagyon kevés tőle is, a többiektől is. Deák Bárdos Mihály például bevallottan aranyért érkezett, errefel a második meccsén nyert helyzetben belement egy igen kockázatos dobásba, amit azonnal megkontrázott ellenfele, és pillanatok alatt legyőzte, illetve kiejtette négyszeres világbajnoki ezüstérmes birkózónkat. A szabadfogású Ritter Árpád kétszeres Európa-bajnokként érkezett az olimpiára, és az a személyes balszerencséje, hogy kapásból az orosz Szajtyijevvel sorsolták öszsze: de legalább vezetett a sportág ura ellen - még ha csak egyetlen másodpercig is...A kilenc magyar birkózó közül tehát csupán egy, Majoros István tudott továbbjutni a csoportjából, a többiek mind elvéreztek az előküzdelmekben. Mégis népszerű lett idehaza a sportág, Majoros elődöntője és döntője alatt százezrek nézték a tévét, és ott okoskodtunk, hogy miért nem elég az egypontos győzelem, vagy éppen miért nem szabad elengedni az összekapaszkodásnál az ujjunkat. Ha mást nem, legalább a szabályokat megtanultuk.
Cselgáncsban tizenkét évvel ezelőtt pergett az oktatófilm, akkor olyan tiszteletbeli magyar szavak keletkeztek, mint wazari, tatami és dzsudogi, elvégre Barcelonában hanyatt fektettük a világot. Fájdalom, azóta igencsak komoly mélyrepülésbe kezdett a sportág, Athénba már csak két magyar versenyző kvalifikálta magát. Igaz, mindketten éremreményekkel érkeztek, hiszen Kovács Antal világ- és olimpiai bajnok, Ungvári Miklós meg Európa-bajnok volt. Ungvári kezdte a sorozatot, és még edzője, Bíró Tamás is be tudott férkőzni a csarnokba, mégpedig a szövetségi kapitány, Hangyási László akkreditálásával. Ehhez azonban áldozatra volt szükség: a minél nagyobb hasonlóság kedvéért Bírónak le kellett vágnia haját és szakállát... Tanítványa egy azerivel kezdett, és bár sokáig Izmajlov vezetett, a végén robbantott a magyar és ipponnal nyert. Persze, ez azért nem ilyen egyszerű volt: mi, laikusok csak annyit láttunk, hogy a két dzsúdós elkezdi cibálni egymás hajtókáját, aztán az azeri ide-oda vagdossa a magyart, ám ahelyett, hogy nyerne, egyszer csak a hátára nyekken, és a bírák máris Ungvári győzelmét jelezték. A taktika sajna a következő meccsen már nem vált be: bár a portugál Pina is cibálta és vagdosta ellenfelét, ő már az istennek sem akart a hátára esni, így Ungvári Miklósnak néhány perc után befejeződött az olimpia. Így is majdnem kétszer annyi időt dzsúdózott, mint Kovács Antal. A magyar csapat zászlóvivője kihozott egy ikszes meccset a sportági legendának számító japán Inoue ellen, ám a bírók végül az ázsiait juttatták tovább. Inoue ekkor biztos lehetett abban, hogy megnyerte a versenyt, hiszen legveszélyesebb ellenfelén, egyetlen korábbi legyőzőjén már túljutott, a soron következő holland emberke már aligha volt számottevő. Ehhez képest Van der Geest úr módszeresen felsöpörte vele a tatamit, gondosan ügyelve, hogy egyetlen porszem sem maradjon, és ez bizony azt jelentette, hogy Kovács sem mérkőzhetett vissza a bronzért.
{p}
A bokszolók is egy-két harmadik helyezést tűztek ki minimális célul, de Csötönyi Sándor elnök nem titkolta, akár merészebb vágyaink is lehetnének. Először akkor ijedtünk meg, amikor Balzsay Károly ellen valami bokszkesztyűbe bújtatott tunéziai földműves még vezetett a szünetben, ám nagy galiba nem kerekedett a dologból, néhány pofon oda is jutott, így nyert a magyar. Más kérdés, hogy a következő körben, a kubai vetélytárs ellen már sokkal könynyebben realizálódott a papírforma... Kubaitól természetesen ki lehet kapni, észak-koreaitól viszont kevésbé, pláne, ha világbajnoki bronzérmes magyarról van szó: Káté Gyula azonban simán búcsúzott a nem kifejezetten jól csengő nevű Bek Dzsong Szub ellen. Sebaj, majd a Bedák Pali: a Pimpa becenévre hallgató, 48 kilós bunyós tavaly már megverte azeri ellenfelét, gondoltuk, most sem lesz nagy baj. Igen ám, de az ökölvívás sajátossága, hogy bizony néha ütni is kell, és erre a négyszer két percre a kis Bedák megfeledkezett a lehetőségről. Becsülettel ment előre, kapkodta a fejét az ellen keze elől, ijesztgetett, ugrált, de ütni egyáltalán nem akart. Igaz, a keze jóval rövidebb volt, mint az azerié, így jobbára a levegő kapott volna egy-két maflást... A pontozás tanulsága szerint 23-8-ra kapott ki Bedák Pál: nyolc pontot vélhetően egy Schobert Norbi-kazettán felnőtt kismama is bevitt volna az azerinak. Nem szóltunk még Balog Vilmosról és Bedák Zsoltról, akik mindketten a második körben estek ki. Igaz, Balog erőnyerő volt, így sokat nem tett hozzá a megnyert meccsek rovathoz, a nagy Bedák viszont legalább összevert egy mexikóit. Az ő búcsúja pedig igazán tragikomikus: az utolsó menet előtt ugyan hárommal ment ukrán riválisa, ám ezt a szorító mellett senki nem tudta, hiszen a szabályok szerint a bokszoló nem lehet képben arról, hogyan is áll. Így mindenki ügyeskedett, a magyarok például a tévériporter Engyel Istvánt kérték meg arra, jelezze az állást. Engyel jelezte is; hogy most őt értették félre, avagy elrontotta a jelzést, aligha derül ki, mindenesetre a magyar tábor az utolsó menetet abban a hitben élte meg, hogy Bedák hárommal vezet - csakhogy, ugye, Tretyak vezetett. Bedák Zsolt így szépen távol tartotta magától az ukránt, nem ment bele a pofonnal kecsegtető szituációkba, jegelte a különbséget - Tretyak meg majd hanyatt esett a meglepetéstől, hiszen ő is tudta az eredményt, és nem értette, hátránya birtokában miért nem jön előre az a magyar. Amikor véget ért a meccs, örült az ukrán, és örült a magyar - mindaddig, míg a bíró fel nem emelte Tretyak kezét, mert akkor az edzők is rádöbbentek, hogy valaki nagyon csúnyán elszúrt valamit...
Fejek mindenesetre már hullanak: hírlik, a jövőben nem Szántó István lesz a szövetségi kapitány, de nem kizárt, hogy a cselgáncsban és a birkózásban is lesz egy-két változás. Mert a küzdősportokban ez egy igen gyengécske olimpia volt - és ezt a tézist még az egy szem Majoros sem tudja megcáfolni...