Diósgyőr térdre rogyott

Ami napjainkban a Diósgyőr futballcsapata körül zajlik, az a magyar labdarúgás történetének talán legnagyobb szégyene - pedig már megéltünk e témában egyet s mást! Hogy kik és mit műveltek az elmúlt évek során a DVTK-val, felsorolni sem lehet. Mindenesetre, úgy látszik, az ország harmadik legnagyobb városának futballja képtelen volt abszolválni a rendszerváltást.
Diákkoromban a két kezemmel építettem a Lenin Kohászati Művek nagy kohóját, és szemtanúja voltam annak is, amint a robbantás után a hatalmas építmény térdre rogyott. A detonáció akkorát szólt Miskolcon, mint Pesten a régi Nemzeti Színházé... A két dátum közé, tehát a kohó felépítése és lerombolása közé, még daliásan belefért a labdarúgócsapat minden gondjával-bajával, kudarcaival, szárnyalásával. Aztán egyszer csak idegen test lett újjászerveződő (?) sportéletünkben. Nem tudtak vele mit kezdeni a város választott testületei, a csapat körül szerencsétlenkedő szerencselovagok, a fogadkozó jó szándékúak, a csapaton, úgy látszik egyszerűen rontás ül. Pedig a legenda szerint az ország legnagyobb szurkolókoszorúja öleli körül az együttest.
Téved, aki azt gondolná, hogy Miskolc városatyái született rontom-bontomok, hiszen példaértékű, ahogyan az ország legrégibb kőszínházát, a Miskolci Nemzetit működtetik öt játszóhelyével, színháztörténeti múzeumával, nyári operafesztiváljaival. A tapolcai Görömböly fürdőhely szépítgetésére is van pénz és ötlet, ugyancsak él és virul az egyetemi város. A szegény, piros-kék mezes futballcsapat azonban csak a sorozatos botrányairól híresül el. A kft. egyesült már Bőccsel, Monorral, vitték a zászlaját sörpocakos vállalkozók, rendőrök, pedagógusok a futballbajnokság legalacsonyabb régiójában, aztán úgy látszott, minden jóra fordul, megérkezett a segítség a Balaton partjáról.
A sportágban jó nevű Kuti István, a Siófok FC Kft. tulajdonosa Diósgyőrbe tette át székhelyét, és egy időben két, az NB I-re aspiráló csapata is készülődött, az egyik Détári Lajos, a másik Kiprich József irányításával. Méghozzá ezúttal az NB I-es jogosultságot a gárda, Őze Tibor dirigálásával, szabályszerűen, a zöld gyepen vívta ki! Lement négy meccs, és a Diósgyőrt kizárták az első osztályból. Ez az, amit nem lehet megtenni sem a város futballszerető társadalmával, sem pedig a csapattal. Van egy tűréshatár, amit nem szabadna átlépni - és Miskolcon átlépték. Lehet magyarázkodni, hogy az UEFA-licencszabályzatot megsértették, és a licencbiztos - bizonyos Sélley Zoltán - így döntött. Lehet magyarázkodni, de a lényeg nem ez. Ugyanaz a veleje, mint a WADA döntésének a magyar olimpikonok ügyében: egy jóra hivatott testület nem tudta kikezdhetetlenül bebizonyítani igazát az ország közvéleményével szemben. A doppingkommandó is azzal járatta le magát, hogy úgy járt el, mintha az olimpia miatta lett volna, nem a sportszerető nagyvilágért. Itt a többség szimpátiája toronymagasan a Diósgyőré, és nem a licencbiztosé. És semmiképp nem a városvezetésé, nem a magyar labdarúgás vezérkaráé.
A sportág ismét lenullázta magát, ebben a pillanatban azt sem tudja a földi halandó, ki irányítja nálunk a dolgok menetét. Az UEFA licencesei? A sportág "felkentjei"? Hogy azt ne mondjam, az illetékes minisztérium? Pedig most kellene összefogni a válogatott körül, a kupafordulók során, most kellene egy kis alkotó békesség a sportágban. Ilyet az ország második legnagyobb városában és az ország legnagyobb megyéjében, Borsod-Abaúj-Zemplénben biztosan hiába várunk. Lehet, hogy a válogatott szárnyalni fog - adja a Teremtő, hogy úgy legyen! Ám a közönség nélkül ez a sportág nem működik. A futball már csak így van kitalálva. Rossz álmaink között szerepelnek zárt kapus mérkőzések, de azoknak az eredményét már a játékosok sem tudják másnap.
Ezért siralmas a DVTK tragikomikus kálváriája. Ha a játékkal együtt élők azt látják, hogy velük bármit meg lehet tenni, örökre hátat fordítanak a zöld gyepnek. És nemcsak a diósgyőri stadion smaragdjának, hanem a válogatott küzdőterének is. Márpedig az ország északkeleti megyéjében él minden tizedik honpolgárunk.