Mágnás szülő kerestetik!

Hazajön a kamasz lány, sarokba vágja táskáját, és világundorral a fején közli, hogy MÁRPEDIG ő dobolni fog járni, és nem lehetünk annyira konzervatív és rosszindulatú szülők, hogy ezt ne finanszírozzuk. Kérdezzük tőle, na persze csak halkan, a szőnyeg alatt: mégis mennyi? Megsértődik. Hogy ne legyünk ennyire merkantilisták. Kicsit duzzog még - ezt röpködő szitokszavak és tárgyak jelzik a lakásban -, majd odaveti, hogy huszonvalahányezer. Havonta. Mi kissé elsápadunk. Osztunk-szorzunk. Végül is nem muszáj minden hétvégén kaviáros-pezsgős reggelivel kelteni őket (nem mintha eddig egyszer is előfordult volna). Kis fogszívás után nyelünk egyet: rendben.
Azt mondja erre, hogy akkor egy összegben az első félévet; plusz a felszerelés. Tiltakozunk, hogy arról szó nem lehet: dobfelszerelésnek a lakásban semmi helye. De szerencsére nem is arra gondolt, csupán egy-két apróságra: dobverő, megfelelő cipő, csuklóvédő és trendi póló... Lázas telefonálás a nagyszülőknek: részükről oké, lehet egyszer szeptembere a gyereknek.
Fáradt sóhajtással hátrahanyatlunk.
Ekkor megérkezik a következő kamasz lány, odavágja a táskáját és a diszkmenjét a másik sarokba, és közli, hogy MÁRPEDIG ő elmegy sítáborba. Halkan felhörrenünk: minek?! Gyerek, életedben nem láttál sílécet, és ráadásul gyűlölöd a telet! Erre a csemete sírva fakad, hogy ő ebben a családban már mindig csak örök második lesz, különben is ilyen olcsón még a hajléktalannak is röhögve megéri, de bezzeg ha őt mindig háttérbe szorítjuk... Kissé megtörünk. Mennyi? - szakad ki belőlünk a sóhaj. Hatvanezer. Nem!  A gyermek erre offenzívát nyit, szitokszavak és tárgyak röpködnek ismét, ajtót csapkod, ordítva zokog. De nem, ezt nem... Na jó, belátja kissé; előjön, szeme vörös, arca felduzzadt a sírástól. Mondja, hogy ha a nővérének lehet, akkor ő MÁRPEDIG gitározni fog. Dolgozik a lelkiismeret a megtört szülőkben: oké, bólintunk. Menjél, te gyerek, a zeneiskolába. Gonoszul csillan a szeme, közli, hogy idén nem indult ez a tanszak. Hát akkor? Magántanárnál. Véletlenül tud is egyet. (Még szerencse.) Bagóér' megvan, legfeljebb, ha havi húsz rongy. Meg persze egy gitár, de az is megvan olcsón. És már könnyesedik el újra a szeme, hogy ha a nővérének lehet, akkor ő miért kitaszított, megvetett gyerek.
Sóhajt az apjuk, hogy ő akkor elmegy vagont rakodni, mert kétkezi iskolaigazgatóként ezt úgy elsőre tán nem tudnánk finanszírozni. Ebben meg is egyezünk, úgyis felvetette a minap, hogy lenézne egy konditerembe, mert negyven felett a férfiaknak, ugye, már muszáj. Na, helyette jó lesz a vagon.
Ez az a lélektani pillanat, amikor bedübörög az egy szem fiúgyermek, táska sarokba, ahogy kell, üvöltve közli, hogy MÁRPEDIG: bicikli! Mert neki már milyen tök gáz, hogy azzal a kiszuperált vacakkal kell égnie, amikor minden osztálytársának - persze egykék - van hiper-szuper, ráadásul biciklis túra lesz a hétvégén, el is felejtette mondani, holnap indulnak két napra, be kéne fizetni, plusz zsebpénz.
Nem, sápadozunk, az egyszerűen nem fog már menni; mire a palánta férfi amúgy macsósan elkönnyesedik, elfordul, hogy ne lássuk, elrebegi, hogy ő akkor világgá megy.  Több se kell az anyai szívnek, kotrom elő a dugipénzt, nehogy már az egy szem kisfiam... Mire ő közli, hogy hát a biztonság, szóval kéne sisak, meg kulacs, meg hátizsák... Itt abbahagyja, mert újságíró anyja rendkívül virtuóz módon tud káromkodni.
S ekkor a legkisebb telerakja a pelenkáját - és kiderül, hogy az is elfogyott. Ráadásul mind a három nagy ott áll, gonosz, kárörvendő mosollyal a szája sarkában, hogy ha tudni akarunk róluk, merre járnak napközben, talán támogatnánk meg némi "zsé"-vel a mobilkártyáikat. Ja és éhesek is; ha lehet, bélszínre.
Ezúton hívom fel tehát a kedves kamaszkorú populáció szíves figyelmét arra, hogy egy családban jó, ha két felnőtt tartózkodik, aki el tud menni vagont rakodni vagy éjjeliőrnek. De ha valaki tud egy megbízható - nem is kell, hogy az legyen - pénzintézetet, amely merő önzetlenségből megtámogatna egy igen nagy családot, címünk a szerkesztőségben.