Bumfordi bonviván

A lány a kötélen táncol, tüllszoknyáján hópelyhek. Arca átszellemült és kissé ijedt. Izgulunk érte, el ne vétse a lépést, és le ne essen valahogy. Nem számít, hogy a kötél, amelyen egyensúlyoz, nem a magasban feszül, csak a színpad padlóján kígyózik. A zuhanás azért valódi lehet.
- Ez is éppen olyan színház, mint a többi, s ez mutatja leginkább a művészet erejét. Ha jó a játék, már észre sem veszed, hogy a mi színészeink sérült emberek. A világot jelentő deszkákon ők vérbeli művészek, pedig a mindennapi életben csak csetlenek-botlanak - huppan le a nézőtéri székbe Elek Dóra, a budapesti Baltazár Színház megálmodója és vezetője.
Dóra Franciaországban tanulta a színházi mesterséget, s ott látott először olyan előadást, melyben fogyatékkal élő emberek léptek föl. Egyszerre nevetett és zokogott, olyan nagy hatással volt rá a produkció. Az élményt évekig hordozta magában. Egészen addig, mígnem 1998 februárjában elszánta magát, hogy maga toborozzon hasonló társulatot. Hirdetéseket adott föl, végigjárta a védő munkahelyeket, s egyetlen hét alatt a semmiből összehozta a jobbára fiatalokból álló csapatot. A válogatáskor nem számított más, csak a tehetség. Az a különös erő, amely megszépíti a Down-kóros lány szabálytalan arcát, s táncos lábú bonvivánt csinál az értelmileg sérült, bumfordi fiúból.
{p}
Azok a fiúk és lányok, akik addig naphosszat szőnyeget szőttek "munkaterápia" gyanánt, vagy otthon tengtek-lengtek, hatodik éve keményen dolgoznak. Színészképzőt végeznek, angolt bifláznak, mozgást és művészettörténetet tanulnak, esténként pedig színes jelmezbe bújnak. Emberhez méltó munkahelyet, fizetést jelent nekik a Baltazár. Játszottak már utcaszínházat Budapest terein és külföldi városokban, felléptek a Fővárosi Nagycirkuszban Csákányi Eszterrel és Kulka Jánossal. Az alapítványi formában működő társulat rengeteget tett azért, hogy a nézőtéren ülők eljussanak a kezdeti idegenkedéstől a sérült emberek elfogadtatásáig. Ezért is kapták meg 2004-ben az év civil szervezetének járó díjat.
- A lányom nagyon büszke rá, hogy van egy hivatása. Ha beteg, ha folyik az orra, ha piros a szeme, akkor sem marad otthon. Erősködik, hogy neki négykézláb is be kell jönnie. Amikor ide került a Baltazárhoz, Dóra mindenkinek megcsináltatta a horoszkópját. Az én Verámról azt írták, hogy ő lehet Dajka Margit reinkarnációja - mosolyodik a színházteremben nézelődő anyuka. Mindennap kísérgeti a huszonnégy éves lányát, nehogy a gyermeklelkű Verát valami baj érje. Mivel épp szünetel a próba, a társulat tagjai is szóba elegyednek velem.
- A kék és a fehér a kedvenc színeim, mert örömöt és világosságot jelentenek - formázza nagy gonddal a szavakat Dániel, az egyik színész. A 28 éves fiatalember festőt játszott egy korábbi színdarabjukban, melynek ez volt a címe: Repülési engedély angyaloknak. A szemüveges fiú a valóságban is alkot, különleges csendéleteket, aktokat fest. Szépérzékét talán a nagyapjától, a neves festőtől, Czóbel Bélától örökölte.
- Hadd mondjak én is egyet! - csapódik mellém Gergő, s máris dől belőle szó. - Egyszer elvesztem, a 24-es villamossal nagyon messzire keveredtem. De szerencsém van, mert én saját magamat is meg tudom találni. A másik eset még rosszabb volt, karamboloztam a vadonatúj autómmal, éppen karácsony másnapján. Jól fizetnek a banknál, ahol munkásőrként, vagyis biztonsági őrként dolgozom. Úgyhogy vettem egy sötétkék BMW-t bőrülésekkel, és azzal jártam az országot. A barátnőm is kapott tőlem egy kocsit, pedig haragudtam rá. A baleset után, mikor a heverőn feltámasztottam a lábam, kihúzta alóla a párnát, s az nagyon fájt... Ráadásul itt, a próbán is sok a dolgom, én felelek a világításért meg a ruhafogasért - hadarja a fiú. Zsibbadtan hallgatom, meg sem kísérlem szétválogatni, hogy mondandójából mi lehet a mese s mi a valóság.
A próba folytatódik. A fiúk fejére cilinder kerül, a lányokéra rózsás kalap. Felcsendül a zene, kezdődhet a varázslat. Múló Rúzs, ez a címe a most készülő ősbemutatónak. Olvasom a színlapot, így ajánlják az előadást: "Baltazár-kabaré az idő múlásáról. Arról, hogy a velünk született bölcsesség nem veszett el, csak ahogy öregszünk, egyre inkább elfelejtjük."