Kokárdás napokon

Ahogy kamasz kölykeim fogalmaznak: nyilván feledékeny lehet annak a háznak a tulajdonosa, akinek akkora nemzetiszín lobogót kell kiakasztani a kapujára. Engem legjobban az autók visszapillantótükrein hordott csetreszek bosszantanak: ha kismajom, akkor belóg a képbe; ha rózsafüzér, akkor inkább egy sávval arrébb megyek; ha már a sofőr is csak az imádságban bízik a képességei helyett; ha nagy kereszt, akkor a vezető nyilván fél a vámpíroktól; ha meg nemzetiszín szalag lobog az illetőnek a látóterében, akkor osztom a gyerekeim véleményét az illető memóriájáról.
Aztán mégis van egy-két nap, amikor még mifelénk is kötelező a kokárda.
Persze mindenki, aki iskolás, húzza a száját, mert kötelező az ünnepség, valaki a stréberek közül majd elkántálja a Nemzeti dalt, picit szavalunk, dalolunk - de legalább munkaszüneti nap van; igaz, az ünnepségen azért kötelező a megjelenés, de akkor is.
{p}
Újabban egyre jobban megérint március tizenötödike eseményáradata. Mert olyan az, akárhogy szépítjük, mintha ma összejönne valamelyik "mekdonálc"-ban pár alter csávó a trendi szerelésében, dobálnák a kólásdobozt, hullatnák a hamburgerről a káposztát, hallgatnák a "mjúzik"ot, és löknék rá a reppes dumákat, és amikor összeáll valami igen jó, valami, ami több egy dalszövegnél (ha akkor még nem is sokkal), akkor az infrás mobiljukkal küldenének egy sms-t a szomszéd high-tech-digital stúdiónak, az meg a színes nyomtatóján lelökné nekik akárhány példányban, amit kitaláltak. Aztán továbbküldenék kör-sms-ben, e-mailben, hogy a világ megváltoztatható, csak tenni kell érte. És másnapra a raperek körül ott állna a fél város, szintén kólásdobozokkal, hamburgerrel, kivont mobilokkal - és annyian lennének, hogy a fennálló hatalom komolyan elgondolkodna azon, nem kéne-e legalább fontolóra venni ennyi ember dolgát.
Az ügy túlnőne a csávókon, néhányan belemennének néhány ütésváltásba, néhányan nem, néhányan tovább írnák a dalszövegeiket, mások mást csinálnának - az irányítást persze kivennék, szerencsére, a kezükből a kicsit is megfontoltabbak, de mellettük állók, aztán elbuknák az egészet, az egyikből mártír lenne, a másikból hősi halott, a harmadikból a Tisza szabályozója, a negyedikből meg nosztalgiázó öreg, ha elég jól csinálja.
Imádom március tizenötödikét, és rettegek a pillanattól, amikor a saját gyerekeim is rájönnek, mekkora hatalom van a kezükben. De addig is: kötelező kitűzniük a kokárdát.