Nicsak, ki sakkozik!

Sajnos a "mestert" nem találom otthon - napi elfoglaltságának hódol -, ám az megtudom az édesanyjától, aki egyébként harminchat órája ül egyfolytában a varrógép mellett, hogy interjú csak úgy jöhet szóba, ha fizetek érte. Hiába, ez már a népszerűséggel jár. Elindulunk hát a sarki vegyesboltba, és öt darab Kinder-tojást rakatok egy zacskóba. Míg elérünk az Árpád óvodáig, ahol ifjú Egri László, a kis mester a délutáni csendes pihenőjét tölti, megtudom, hogy a srác kétéves korában ismerkedett meg a játékkal. Az édesanyja öntötte elé egy dobozból, hirtelen ötlettől vezérelve, a sakk-készletet. A figurákkal aztán jóízűt dobálózott a kis Lacika, ám hamar megtanulta, hogy a fekete-fehér tábla és a népség, katonaság összefüggnek, majd miután az édesapja az ölébe ültette, és kezdte neki a hatvannégy mezős táncrendet is elmagyarázni, attól kezdve a fiú tisztelettudóan visszarakta játék után a dobozba a két hadsereget mintázó bábukat.
Amikor a rendszer lényegére is ráérzett, az édesapjának nem volt nyugta tőle. Sakkozás végkimerülésig. Megtörtént, hogy Lacika elaludt egy játszma közepénél, az édesanyja lefektette, a gyerek azonban éjjel két órakor felkelt, felrázta az apját, és követelte, hogy fejezzék be a mérkőzést.
Legnehezebben a vereséget tanulta meg elviselni az apróság: amikor úgy hároméves korában először kikapott, egy hétig nem játszott, megsértődött. Talán ezért is van, hogy nem szokott rá a vereségre: január 8-án egy korosztályos versenyen végigverte a 27 fős mezőnyt, s egy távcsövet kapott az első helyért.
{p}
A nyilvánossághoz nehezen szokott hozzá. Amikor először kereste meg egy újságíró, bebújt az ágy alá, nem lehetett előcsalogatni. Ma már a családi legendárium úgy tartja, hogy amikor megtanult beszélni, az első válasza arra a sztereotip kérdésre, "Mi leszel, ha nagy leszel?", az volt: "Sakkvilágbajnok!" Pedig akkor még nem is ismerte a játékot...
Odahaza ma már komoly irodalma van, magyar és angol nyelvű rejtvényalbumok, melyek feladványait játszi könnyedséggel fejti meg a fiú. Az édesapa, idősebb Egri László az edzője. Bár tudja, hogy kincset őriz a családi házban, mégsem meri rátenni a fia talentumára az életét. Naponta jár Debrecenbe a munkahelyére, ahol az áramszolgáltatónál dolgozik, a gyerek oktatására úgy lopkodja az időt. Pedig talán - a Polgár család példáját követve - a különleges képességű Lacikával feljutnának a csúcsra.
Közben megérkezünk az Árpád oviba, ahol délutáni csend honol. A kötelező szieszta, persze, csak jelképes, az apróságok a fektetőben halk társasági életet élnek, s amikor Egriné bekukkant az ajtón, Lacika már repül kifelé. Bemutatkozunk, és hallgatom a "mestert". Elmondja, hogy ő bizony tanítja a többieket sakkozni. A fiúk szívesen játszanak vele, a lányok azonban nem - mert a lányok gyávák.
Lacika egyébként kék szemű, angyalarcú apróság. Elképzelem, amint a püspökladányi csapat meccsén, az utolsó táblánál szemben ül egy nyugdíjas vasutassal a megyei bajnokságban - nem mindennapi látvány, az biztos. Március 15-én a fővárosban indult versenyen, ám amikor beszélgettünk, még előtte voltunk a Rubikon Kupának. Az esélyeiről kérdezve azt mondja: "Meg fogom nyerni, ez ilyen egyszelű..." Nem, nem sajtóhiba, így mondja, hogy "egyszelű" - mert picit beszédhibás a drágám. Logopédushoz jár, hamarosan kinövi, a világbajnoki dobogón már hibátlan programbeszédet mond majd.
Az óvó néni büszkén mondja, hogy az Árpád óvoda tevékenységközpontú intézmény, ehhez pedig remekül kapcsolódik egy megszállott gyerek sakkmániája.
Szeptembertől Lacika iskolába indul, Püspökladányban képzelik el a szülők a tanulását, ám az anyuka Debrecenbe hordja majd edzőhöz. A jövő Lékó Pétere előtt még meglehetősen homályos a pálya. Lacika egyik testvére húszesztendős, a másik négyéves. A család nem költhet valami sokat a zseniális csemete tehetségének kibontakoztatására. Egy szponzorban bizakodnak - de hát ilyenek manapság csak a mesében vannak, nem a sportban. Azért csodák, ha ritkán is, de csak megtörténnek. Ez adjon reményt, Lacika!