Vihar a padláson

Buda egyik hangulatos részén randevúzunk. A barátságos, meghitt házban - amelyhez a színjátszókat egészen bensőséges viszony fűzi - már nagyon várnak a csapattagok, végtelenül rokonszenves főiskolás és egyetemista fiatalok. Hamar otthon érzem magam körükben. Letelepedünk, mázas bögrékből kortyolgatjuk a gőzölgő teát, és csupa boldogságos dologról: színházról, darabokról, művészi hitvallásról, célokról, álmokról társalgunk.
Renkecz Kálmán a fővárosi katolikus alma mater diákjaként kötött igaz barátságot, alkotótársi szövetséget Juhász Bálinttal. Mindketten Thalia bűvkörében éltek: egyikük rendezői álmokat dédelgetett, másikuk a színipályával kacérkodott. Első közös munkájuk a Radnóti emlékére rendezett Sem emlék, sem varázslat című előadás volt. Később életre hívták társulatukat, melyet Föld Színház névre kereszteltek, s azóta is igényes, izgalmas kísérleteket folytatnak.
Ismerkedjünk meg velük! Előbb valamit a már említett kulcsfigurákról: Bálint az ELTE magyar szakos hallgatója, ismeri a világ drámairodalmát, ő a társulat rendezője, motorja. Kálmán a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola végzős diákja, szociál- és drámapedagógiát tanul. Hegedű- és gitárjátékával a főiskola zenekarát erősíti. A társulat vizuális referens-színésze, Kovács Gergő az Iparművészeti Egyetemre jár, mindamellett táncol, és cirkuszi mutatványosként is bizonyít. Skublics Bence alkalmazott matematikusként diplomázik majd, rajong a régi idők mozijaiért, nem véletlenül szervez filmklubokat; ő játssza Prosperót, A vihar bonyolult lélektani főszerepét. Pajor Andrea magyar-finnugor szakos bölcsészhallgató a darab romlatlan, szerelemre ébredő Mirandáját alakítja, lelkes műkedvelőnek vallja magát, nem készül színésznőnek, tanítani szeretne. Lovas Borbála friss tag, esztétikai konzulensként dramaturgiai feladatokat lát el; a gyógyszerésznek tanuló Kiss Domonkos technikai-műszaki szakember, a világítás- és hangeffektusokért felel.
A fiatalok első nagy dobása Shakespeare A vihar című drámájának sajátos, újszerű feldolgozása volt. Két évig foglalkoztak színrevitelével, a rendező merész és szokatlan színpadképet teremtett. A padláson zűrzavaros összevisszaságban felhalmozódó régi, kimustrált lomok, ládák, kacatok az idő összetorlódására utalnak. Tiszteletre méltó az az érzékenység, amellyel az alkotók a darabhoz közelítettek. Shakespeare késői korszakának remekműve nem esett a hatásvadász, klasszikusokat "átszabó", kísérletező virtus áldozatául. Persze a hely is adta magát: Budapesten az I. kerületi Pauler utcai ház padlására "költöztették fel" a darabot a városrész polgármesterének segítségével. Aztán eljutottak a vácrátóti művelődési házba is. Attól kezdve nosztalgiázva vágynak vissza vidékre. Addig is, amíg megtelik naptáruk meghívásokkal, rendületlenül teszik a dolgukat: készülnek, pályáznak, tanulnak, játszanak. Hamarosan bemutatják Bálint egyszemélyes előadását, amely a bibliai Ozeás könyvére épül.
Lélekmelengető őket nézni, hallgatni. Derűsek, tiszták, tehetségesek. Hit árad belőlük. Tudják, érzik, hogy a harmadik évezred hajnalán, zűrzavaros, értékvesztett világunkban is kell az embereknek a művészetek, a színház közvetítette mese, s nem halt még ki belőlük a szép és igaz utáni vágyakozás.