Elszállt aranyak

A minap született verdikt szerint mindenesetre végleg elbúcsúzhattunk két megnyert, ám hamarosan elcsórt olimpiai aranytól. Hiányzik? A legkevésbé sem. Akkoriban tán vertük a mellünket, hogy Fazekas Róbertet és Annus Adriánt legalábbis pofátlanság megalázni, modern kori labancoknak kiáltottuk ki a Wada ellenőreit, kaszát-kapát ragadott az utoljára Dózsa György idejében ennyire feltüzelt nép, és az ország kis híján hadat üzent a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak. Most, hét hónappal később meg a Svájcból jövő hírek hallatán megvontuk a vállunkat, hogy igen, ezt vártuk, és, hál' istennek, végre vége. Fazekas és Annus innentől kezdve nem olimpiai bajnokként, hanem bukott sportolóként kerül a históriás könyvekbe.
Hogy a két atléta doppingolt-e, az most már teljesen mellékes, mert a legfőbb szervezetnek tartott Sportdöntőbíróság megállapította, hogy - vagy a pisiléssel, vagy a nyakas magatartással, de - hibázott. A nagy kérdés most már inkább az, szükség volt-e erre a féléves eljárásra, vagy lehetett volna inkább csendben, halkan jó messzire bujdokolni.
Ugyanakkor éppen a fentiekből következik, hogy ezzel a makacs tagadással, a felelősség körömszakadtáig másra hárításával még kevésbé lettek szimpatikusak azok számára, akik már eleve sem hittek nekik, és bizony a kezdeti felhördülés után már jóval több volt az ellenük, mint a mellettük állók száma. Mert lehet ám emelt fővel is megbukni: ha Fazekas és Annus tagadja a doppingvádakat, ugyanakkor legalább elismeri, hogy hibázott, mert nem pisilt, vagy hülye volt, mert menekült az ellenőrök elől, máris más a helyzet. De nem, egyre csak a dacolás, a mellek bősz verése, hogy ők ketten ártatlanabbak, mint az orléans-i szűz.
Annak tartották magukat az angol szurkolók is, akik húsz esztendeje a Heyselben harminckilenc ember halálát okozták. Ó, nem akartunk mi ilyen messzire menni, csak orrba vágtunk volna pár olaszt, védekeztek. Az UEFA rögvest kitiltotta az angol klubokat a nemzetközi porondról - és a brit szövetség nem fellebbezett, nem kérte a királynő segítségét, nem fordult legfelsőbb bíróságokhoz, hanem elfogadta: amíg ilyen szurkolóik vannak, nincs helyük Európában. Tartunk tőle, nemcsak a két sportoló a hibás. Lehet, maguktól is elmentek volna a Sportdöntőbíróságig, de könnyebben elképzelhető, hogy feladták volna a látszólag is értelmetlen harcot. Ám jöttek a súgók, a mindig feltűnő kibicek, akik úgyszólván belesulykolták az atlétákba, hogy igenis harcolni kell, mert az jó lesz. "Üssük agyon a világot!" felkiáltással támogatták a hadjáratot. Ilyen volt az a monarchiabeli ügyvédnő, aki úgy vélte, óriási hasznot húzhat még az ügyből fakadó ismertségéből. Én történetesen nem néztem, mert úgy vagyok vele, az olimpiákon szeretnék aranyérmeket látni, nem fél évvel később.
A sokszereplős kabaré így sokaknak megérte - kizárólag a palira vett Annus és Fazekas lett az igazi vesztes.