Ritmus

Bruce Springsteen: Devil & Dust
(Sony/BMG/Columbia)
Nem szokott mellényúlni. Amit csinál, az kifogástalan. Bruce Springsteen, az olasz és ír felmenőjű amerikai gitáros-énekes a nyolcvanas években volt igazán a csúcson, E Street Band nevű zenekarával pörgő rockot nyomtak, és persze szólóban is remek volt. Aztán jött egy kis megtorpanás, de szerencsére az utóbbi évtizedben ismét magára talált. Ehhez nem kellett más, mint visszanyúlni saját gyökereihez. Összerakott bandája új keletű koncertjeiből egy albumot, majd egy háromlemezes életműkiadványt, ráadásként pedig megmutatta, miféle új dalokat tud írni The Rising című korongjára. Állítólag a mester úgy belelendült az alkotásba, hogy későbbre is maradt egy csomó nótája. Ezekből is felkerült néhány legújabb, Devils & Dust lemezére. Visszatért a szájharmonikás dalnok, és egykori formáját hozza. Régi időket idéző, jellegzetes Bruce-dalok sorakoznak fel. Nemcsak zenei világában színvonalas, hanem mondanivalójában is. A bónuszként ajándékozott DVD-n egy lelakott szobában, kopott gitárral adja elő öt remek dalát rövid interjúkkal megspékelve.

Dés László: Utcazene
(Tom-Tom Records)
Dés Lászlót sokan musical- és filmzeneszerzőként ismerik, például Koltai Róbert filmjeihez írt nagyszerű muzsikát, aztán A dzsungel könyve is emlékezetes produkció, és nem felejtettük még el azokat a dalokat sem, melyeket Udvaros Dorottyának talált ki. (Kár, hogy nincs folytatás!) Azonban a Liszt-díjas Dés leginkább dzsesszzenészként, a szaxofon virtuózaként érzi jól magát. Nemcsak a szűkebb közönség fogadja el, hanem a szakma is, tavaly Az Év Jazz-zenésze lett. Zenekarával (Fekete Kovács Kornél, Juhász Gábor, Balázs József) 2004 tavaszán Londonban vendégszerepelt első lemeze, a Metszetek anyagával. Négy napon át játszottak egy patinás piactéren, a Covent Gardenen. Kipróbálták, milyen is utcazenésznek lenni. Mindenképpen alkotásra ösztönző, hiszen a londoni élmények alapján megszületett az Utcazene című album. Egyik legkiválóbb felvétel a szűnni nem akaró zenei lüktetéssel cizellált Bolhapiac című kompozíció. Mindegyik szám külön hangulatot áraszt, Dés szaxofonjátéka pedig elrepíti a hallgatót a különleges helyszínre. Az új anyag DVD-n is megjelenik.

Natalie Imbruglia: Counting Down The Days
(Sony/BMG)
Sokat változott a kedves arcú ausztrál lány! Natalie Imbruglia a kilencvenes évek végén egy helyi tévésorozatban tűnt fel, de nemigen lehetett ínyére a színészkedés, mert átnyergelt az éneklésre. És milyen jól tette! Kellemes hangja van, kifejezetten alkalmas könnyű slágerek előadására. De ő nem elégszik meg egynyári nótácskákkal, amit felvállal, az finoman programozott zenei alapokról, hozzáértő gitárjátékról tanúskodik. Első lemezéről a Torn lett a befutó, azóta is folyamatosan hallani. Az irány jónak bizonyult, mert Natalie nem váltott műfajt, és az sem jellemző rá, hogy sűrűn kínálgatná portékáját. Harmadik albumára például négy évet kellett várni. Persze érdemes volt, hiszen a tizenkét új dal között jócskán van sikervárományos. Ahogy felcsendülnek az első taktusok, mintha a régi sláger, a Torn kezdődne, de aztán rájön az ember, hogy csak vészesen hasonlít hozzá, ami nyilván a stílus miatt van. A mostani favorit a Shiver, két hét leforgása alatt lett listavezető.